Azóta már a részecske sem “elemi” részecske; kiderült, hogy ezek is még kisebb részecskékből épülnek fel, amelyeket kvarkoknak nevezett el a felfedező, Murray Gel-Mann egy nehezen érthető Joyce-idézet (“Három kvarkot Muster Marknak!”) nyomán. Murray Gel-Mann a kvarkok felfedezéséért 1969-ben kapott Nobel-díjat. “A quark szót az angolok elvileg a quart, a liternél valamivel nagyobb űrmérték nevének módjára ejtik, de úgy, hogy a lark, ‘pacsirta’ szóra rímeljen.”

Nem beszélhetek itt a fekete lyukakról (a kifejezést 1969-ben találta ki az amerikai John Wheeler), a szupergravitációról (sok tudós ebben látja a világ egységes elmélete kidolgozásának lehetőségét), sem az úgynevezett húrelméletekről (1984-től kezdve a tudományos érdeklődés középpontjában), sem pedig a csillagászathoz, a kvantummechanikához vagy határtudományaikhoz fűződő számos egyéb kérdésről. Nem áttekintést kívánok adni, csupán arra vagyok kíváncsi, hogy a természettudomány nyomában milyen új világkép bontakozik ki. Ez az új világkép egyértelműen nélkülözi a kauzalitás, az okság elvét. Neumann János írta: “…jelen pillanatban sem indok, sem mentség nincs arra, hogy a természetben kauzalitásról beszéljünk — mert nincs tapasztalat, amely létét alátámasztaná, minthogy a makroszkopikusak elvileg alkalmatlanok arra, és az egyetlen ismert elmélet, amely az elemi folyamatokra vonatkozó tapasztalatainkkal összeegyeztethető, a kvantummechanika ellentmond neki.”

Egy mai természettudós, a tolószékhez kötött Stephen W. Hawking — akit a szakma Einstein óta a legnagyobb fizikusnak tart — írja műve összegzésében a következőket: “…Zavarba ejt bennünket a való világ. Érteni szeretnénk a magunk körül látottakat, ezért feltesszük a kérdést: milyen a világegyetem természete? Hol van benne a mi helyünk, honnan jött, és hová tart a világegyetem? Miért olyan, amilyen? Hogy válaszolhassunk ezekre a kérdésekre, magunkévá teszünk valamilyen “világképet”...

…Ma már tudjuk, hogy Laplace-nak a determinizmusba vetett reményei nem válhattak valóra… A legutóbbi időkig a tudósokat túlságosan elfoglalta azoknak az új elméleteknek a megalkotása, amelyek, leírják, milyen a világegyetem, s nem értek rá megkérdezni, miért olyan. Azok az emberek viszont, akik tisztjüknél fogva a miértek megkérdezésére vállalkoztak — a filozófusok —, képtelenek voltak lépést tartani a tudományos elméletek fejlődésével. A tizennyolcadik században a filozófusok az emberi tudás egészét, benne a természettudományt is, saját területüknek tekintették, és azt a kérdést is feltették: “Volt-e kezdete a világegyetemnek?” A tizenkilencedik és a huszadik század folyamán azonban a tudomány műszakivá és matematikussá vált a filozófusok, illetve — néhány szakértőtől eltekintve — mindenki más számára. A filozófusok oly mértékben csökkentették vizsgálódásuk területét, hogy Wittgenstein, századunk leghíresebb filozófusa kijelentette: “Nem marad más feladat a filozófia számára, mint a nyelvek elemzése.” Micsoda bukás az Arisztotelésztől Kantig terjedő nagyszerű filozófiai tradícióhoz képest!…Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet, idővel legalább a legfontosabb elveket érthetővé kell tennünk mindenki számára, hogy az elmélet ne maradhasson néhány specialista magánügye. Akkor pedig mi mindannyian, tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgathatjuk: miért létezünk, mi is a világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre a kérdésre választ találunk — mert akkor megismerjük Isten gondolatait.”

A kiváló fizikusnak a modern filozófia felé címzett kemény szemrehányása jogosnak tűnik. Hogy mennyire jogos, azt később még látni fogjuk. Az azonban számunkra is megszívlelendő, hogy a mindenkori emberi világképnek mindig a kortárs természettudomány legfontosabb elgondolásain (is) kell alapulnia. Ennek szellemében folytatjuk; hogy legalább a legfontosabb kérdések szóba kerülhessenek világképünk vázlatos kialakításánál.

Beszélnünk kell az entrópia fogalmáról. Ez a kifejezés a társadalomban közkinccsé lett, gyakran találkozunk vele, sokan és sokszor használják érvrendszerükben, és nem mindig megfelelően. Valahol Murphy törvényei is ezen — az entrópián — alapulnak. Az entrópia fogalma a köztudatban a termodinamika híres Második Főtételével (a Carnot-Clausius törvénnyel) kapcsolódik össze, és nagyon sok zavart okozott. Még vallási berkekben is. “Egész teológiai mozgalmak — többek között a folyamatteológia — keletkeztek az elképzelés nyomán, hogy a Világegyetem, akárcsak valami behemót viktoriánus masina, hamarosan leáll, engedelmeskedve a termodinamika második főtételének, amely fennen hirdeti, hogy a rossz csakis rosszabbra fordulhat. A folyamatteológia olyan istent képzel el, aki miközben maga is fejlődik, nem tudja, mit tartogat számunkra a jövő.” (BARROW, J. D.)

Mit mond a termodinamika Második Főtétele? “A termodinamika második főtétele kimondja, hogy minden rendszernek létezik egyensúlyi állapota, amely felé a rendszer spontán változások során törekszik; és fordítva, ha a rendszert egy változás egyensúlyi állapotától távolítja, ez csak azon az áron történhet, hogy egy másik rendszer az egyensúlyi állapotához közelebb kerül. Ha egy ilyen rendszer adott irányba mozog, amelynek során állandóan olyan erőt kell leküzdenie, amely a folyamat megfordítására törekszik, akkor a rendszer hasznos munka végzésére képes.”

Az entrópia pedig: “…majdnem rokon értelmű a rendezetlenséggel, mégis, mint az adott rendszer hőenergiájának felszabadulási sebességét jelző érték, pontosan kifejezhető matematikailag. Diáknemzedékek életét keserítette meg, és sokak fejében közvetlenül a bomlással és a hanyatlással azonos, mivel a termodinamika Második Főtételének kifejtése (ami szerint minden energia végül egyenletesen eloszló hőenergiává alakul és többé nem használható fel munkavégzésre) magában foglalja a Világegyetem előre meghatározott, elkerülhetetlen sorvadását és pusztulását.”

Még mielőtt erről bármiféle végletes következtetést levonnánk, nyomatékosan megjegyzem: ezek a fogalmak alapvetően az élettelen természetre érvényesek, és arra is vonatkoznak. Tudniillik, ha a termodinamika Második Főtétele a természetben minden esetben érvényesülne; akkor az élet nemcsak, hogy nem maradhatna fenn: soha ki sem alakulhatott volna. Ennek megfelelően kell szemlélnünk a termodinamika Második Főtételét és az entrópia fogalmát. Ezért vezette be a francia jezsuita teológus és természettudós, Pierre Teilhard de Chardin a negentrópia fogalmát (TEILHARD DE CHARDIN, P. 1980). “Jegyezzük meg a Fizika vitathatatlan megállapításait és méréseit; de semmiképp se fogadjuk el a végső egyensúlynak azt a perspektíváját, amelyet sugallni látszanak. A Világ mozgásának teljesebb megfigyelése lassanként arra fog késztetni, hogy e perspektívát megfordítsuk…” (TEILHARD DE CHARDIN, P. 1980: 57-58.) A negentrópia olyan elv, amely mind bonyolultabb formációkat hoz létre, és nyilvánvalóan ellentétes a termodinamika Második Főtételével. A negentrópia fogalma ellen azonban még a marxista tudomány sem emelt óvást. “…amit Teilhard negentrópiával jelöl, azt mindenképpen valóságosnak kell tekinteni. Ellenkező esetben le kellene mondani az evolúció gondolatáról, amelyet azonban minden tudományos ismeretünk alátámaszt — a fizikától az emberrel foglalkozó tudományokig. Ezért aztán, amit itt Teilhard megfogalmazott, azt kétségkívül jelentős tudományos felfedezésnek tekinthetjük.” (TORDAI, Z. 1980: 27.)

Az entrópia-negentrópia antinómia — mint élő és élettelen természet alaptörvényeinek egymással való összeegyeztethetetlensége — a létező világ talán legfontosabb ellentmondása. Élő és élettelen kölcsönhatása ma a tudomány homlokterében áll. Régebben azt gondolták, az élő szervezetek jellegzetes vonása az abszolút célszerűség — matematikai értelemben is. A helyzet ennél bonyolultabbnak tűnik. 1964-ben Fejes Tóth László magyar matematikus úgy vetette fel a “méhsejt-problémát”, hogy azt kereste, melyek az adott szélességű és térfogatú lépet felépítő legkisebb felületű sejtek. A probléma máig megoldatlan. Nem jöttek rá, mi a leggazdaságosabb sejtalakzat; annyit azonban mindenképpen tudnak, hogy nem az, amelyet a méhek használnak. Fejes Tóth talált olyan alakzatot, — két hatszöggel és két rombusszal — ami jobb volt a méhekénél, ez azonban csupán egyszázalékos megtakarítást jelentett a méhsejtek hatszögletű tetejéhez képest. A méhek tehát jobban is dolgozhatnának, noha úgy tűnik, sokkal jobban már aligha. Az élet és a matematika viszonya kiismerhetetlen — valószínűleg az is marad. Az élet sokszínűsége, sokfélesége — a biodiverzitás — a negentrópiás folyamatok eredménye. A megelőző életforma a reliktumparalel elv értelmében mindig együtt él a rá következővel; ez azonban egyáltalán nem visz bennünket közelebb ahhoz, hogy megértsük az élet keletkezését. “…ha a reliktumparalel elv abszolút volna, akkor rápillanthatnánk az élet kialakulására, az Ősnemzésre. Akkor az élet folyamatosan alakulna ki, s ugyanúgy, mint ahogy a fejlettnek minősülő emlősök mellett ott élnek változatlanul a halak, s az egysejtűnél fejlettebbnek minősülő többsejtűek mellett változatlanul ott élnek az egysejtűek, nos, ugyanilyen módon az elevenek mellett is ott kellene létezniük az épp élővé válóknak. Csakhogy Ősnemzést nem látunk! Tetten érhető Ősnemzés nincs!” (SEBEŐK János)

Az élet eredete és keletkezése továbbra is rejtély. A XX. század közepének az élet véletlenszerű kialakulásával és az “őslevessel” kapcsolatos, számos tankönyvbe bevonult elképzeléseit eddig laboratóriumban igazolni nem sikerült. A XX. században több fizikus is megkísérelte az élet meghatározását, például Erwin Schrödinger vagy Wigner Jenő. Mindannyian nagyjából a következő következtetésre jutottak: az élet olyan jelenség, ahol nyílt vagy folyamatos rendszerek képesek belső energiájukat azon az áron csökkenteni, hogy környezetükből különböző anyagokat illetve szabad energiákat vesznek fel, majd ezeket alacsonyabb értékű formában oda visszajuttatják. A definíció első ránézésre is sikertelen. Nemcsak nehezen érthető, túl általános is. “:::ez a meghatározás egyformán jól alkalmazható a forgószélre, a lángokra vagy akár a hűtőszekrényre és sok más ember alkotta szerkezetre is.” (LOVELOCK, J. E.) Az élet definíciója mai napig a tudomány legkevésbé megoldott kérdései közé tartozik. “…öröklött ösztönkészletünk már rendelkezik egy igen gyors és hatékony életfelismerő programmal. Az élőlények felismerése — legyen szó akár állatokról vagy növényekről — azonnali és automatikus. Állatvilágbeli társaink a tapasztalatok szerint szintén rendelkeznek ezzel a képességgel. Semmi kétség, ez az erős, hatékony, de öntudatlan folyamat eredetileg a túlélést elősegítő tényezőként alakult ki. Bármi, ami él, lehet ehető, halálthozó, ellenséges vagy barátságos, esetleg egy lehetséges társ.” (LOVELOCK, J. E.)

Ösztönösen felismerjük az életet, definiálni azonban nem tudjuk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az élet nem létezik. Az emberi gondolkodás számos ponton ütközik ugyanilyen falakba: természetes, hétköznapi érzelmeinkkel és értelmünkkel fel tudjuk dolgozni valami olyannak a létét, amelyet fogalmilag definiálni (egyelőre?) lehetetlen. Bizonyos dolgok a fogalmi gondolkodás segítségével ki sem fejezhetők, “objektív” érzelemmentes-távolságtartó megközelítésük kísérlete soha semmit nem old meg, csupán a zavart növeli ott is problémát okozva, ahol korábban nem volt; viszont a mindennapi szubjektív-érzelmi megközelítés számára teljesen nyitottak és érthetőek. Csak a személyessé sajátított emberi világegyetemben van jelentésük. Az ilyen jelenségek feldolgozása pedig nem a tudomány, hanem a művészet feladata. A művészi világegyetem mindig személyes, illetve személyessé sajátított világegyetem, amelynek objektumai semmiféle fogalmi-absztrakciós síkra sem vihetők sikeresen át. Bár léteznek — fogalmaink számára megfoghatatlanok maradnak. A modern gondolkodás csapdái és zsákutcái, a “modern pesszimizmus” forrásai nemegyszer ide vezethetők vissza; a fogalmakkal megragadhatatlant nem lehet semmiféle gondolatépítmény téglája, sem sarokköve; mivel nem tőlünk függetlenül, hanem velünk, bennünk és általunk létezik. Az “élet” olyan terrénum, amelyben mindannyian érdekeltek vagyunk, lehetetlen önmagunktól elkülönítenünk és így szembenéznünk vele.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.