Harmincegyedik rész

A verses forma nagy erénye a tömörség, a mondanivaló sűrítése. Ez mindig is jellemzője volt a versnek, mint szövegformának.

A tömörség elsőrendű eszközei a költői képek, a belőlük felépülő képrendszer. A líra nagy korszakaiban ez mindig megtalálható az igazán jó versekben annak ellenére, hogy gyakran akadnak olyan – általában koruk középminőségéhez tartozó – alkotások, amelyekben alig, vagy egyáltalán nem találhatók igazán szemléletes költői képek. Más alkotások olyan, a maguk idején esetleg szépnek és eredetinek tűnő képei a számunkra gyakran elcsépeltnek, közhelyesnek tűnnek. Számunkra nem képvisel költői többletet a víz tükre, vagy a szerelem tüze birtokos jelzős szerkezet, mert ezek mára a hétköznapi élőbeszéd állandó paneljeivé, közhelyekké váltak, holott valamikor (az általunk ókornak ismert korban, esetleg azt megelőzően) ezek használatát is kezdeményeznie kellett valakinek, és akkor talán eredetinek hatottak.

A mondanivaló sűrítését, a tömörséget, a bennük rejlő friss és erőteljes érzelmi hatást egyéb – stilisztikai vagy retorikai – eszközökkel is el lehet érni, az igazán nagy költők fegyvertárában ilyenek is akadnak. Az eszközök jelentős része adaptálható, egy másik részük nem. Bizonyos eszközök vándorolhatnak egyik nyelvből a másikba, mások számára a nyelvek eltérő jellege, vagy egyes kifejezések alapvető lefordíthatatlansága kíméletlen korlátokat emel.

Nemcsak a verbális költői eszközök megléte, hanem azok tervezett hiánya is hozhat néha sajátos többletet; olyan szövegkörnyezetben, amikor bizonyos eszközök szinte „kínálják magukat”, mellőzésük különös jelentéstöbbletet idézhet elő. Konsztantinosz Kavafisz írt olyan verset, amelyben egyetlen hasonlat sincs, és talán éppen ez a megrendítő erő egyik forrása.

Ez azonban természetesen mindig egyedi és kivételes jelenség, semmiféle rendszeres poétika nem épülhet rá.

Lehet a versben egyéb alkalomszerű egyediség is, de annyiféle, hogy számba sem lehet venni.

Akadnak egyedi, megismételhetetlen költői eszközök, formák is, amelyek képesek egy adott pillanatban bizonyos szavak vagy kifejezések közvetlen, hétköznapi jelentését meghaladó tartalmi többletet biztosítani, ez által költői erővel ruházni fel őket.

A puszta szójáték is jelentős költői erőt képviselhet, ezzel azonban illik vigyázni, hiszen éppen napjainkban láthatjuk, amikor egyes költők ezt az eszközt minden más helyett alkalmazva túlzásba viszik, lejáratják; sajátos halandzsanyelvet, egyfajta posztmodern preciőzt teremtve fuldokolnak az önmaguk létrehozta bikkfanyelv rácsai mögött. A jelenlegi magyar kanonizált líra darabjaiban úgy hemzseg a szójáték, mint romlott húsban a kukac. A modorossá vált, újszerűségét elvesztő és lényegében tartalmatlan szójáték öncélú halmozása nem viszi előre a lírát, az ilyen zsákutca alkalmatlanná teszi a költeményt hivatása betöltésére.

A formabontás a líra történetében időnként nagy korszakok előhírnöke, de jó észben tartanunk, hogy a formabontás önmagában nem teremt új látásmódot és forradalmian új költészetet; a korszakváltáshoz nem elég csupán a régi forma lerombolása, ahhoz meg is kell teremteni az újat.

Akadnak olyan formák, amelyek erősen tapadnak egy-egy korszakhoz, szemlélethez, látásmódhoz, lassan időszerűtlenné váló üzenethez. Természetes, hogy ezeket majd új formák váltják fel.

Olyan formák is akadnak, amelyek időnként egyszerűen elfáradnak.

Az elfáradás, a forma korszerűtlenné válása azonban a líra történetében korántsem örök és egyáltalán nem visszavonhatatlan. Ugyanazon formák némi szünet után frissen, újszerűen, az új üzenetek közvetítésére alkalmasan térhetnek vissza.

A magyar költészetben erre eklatáns példa akad Ady Endre költészetében. A költő elcsépeltnek érezte a kor gyakori versformáit, de – mivel ellenfelei rendszeresen magyartalansággal vádolták – három-négyszáz évvel korábbi formákat kezdett alkalmazni, az egykori kuruc költészet formakincséhez fordult, és kiderült, hogy az elavultnak hitt és hirdetett eszközök nagyon is korszerű mondanivalót képesek kifejezni.

Sohasem a forma avul el, hanem a tartalom, amelyhez kötődik.

Az idegenből kölcsönzött formák időnként nagyon is sikeresek lehetnek a magyar lírában. A magyar nyelv teljes mértékben alkalmas gyakorlatilag csaknem minden létező ritmusfajta és versforma adaptálására. Köztudott, hogy az antik időmértékes verselésre a modern európai nyelvek zöme gyakorlatilag alkalmatlan – a magyar líra azonban tökéletesen birtokolhatja ezeket is.

A jól adaptált forma gyorsan integrálódhat a magyar költészetbe.

Annak idején Vörösmartyt konzervatív kortársai támadták, hogy a Szózat „magyartalan” formában szólítja meg a magyarságot. A költő igen tudatosan választotta pedig ki verse számára a skót balladák egyik formáját, a Chevy Chase strófát. Igaza lett. Ez a forma mára tökéletesen integrálódott a magyar verseléshez.

Lényegében Vörösmarty eljárása formabontás volt a javából; nem érezte megfelelőnek mondanivalója számára a kor gyakorta használt formáit; idegenből adaptált és sikeressé tett egy újat.

Az igazi formabontás lényege mindig ebben áll; nem a forma megsemmisítésében, hanem új forma bevezetésében. A költői formák köre véges, de variálhatóságuk lehetősége végtelen.

Az öncélú formabontás, a forma puszta lerombolása a líra szellemétől idegen. Ez csak utat nyit a formátlanságnak és a tartalmi önkénynek, de nem képes igazán maradandót, valódi lírát teremteni. Természetesen azt sem állítom, hogy az ilyen alapon keletkező formátlanság kiváló egyedi műveket ne hozhatna létre, de ez ilyesmi inkább a kivételek kategóriájába tartozik. A formátlanság lírai teremtő ereje csökevényes.

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a formátlanság is csak egy forma. Méghozzá nem a legtávlatosabb és nem is a legsikeresebb.

Napjainkra oda jutottunk, hogy a formátlanság, mint forma maga is sablonná vált, sőt jegecesedett.

Itt szükséges azt is megjegyeznem, hogy az igazán következetes mai verstanok nem tekintik versnek sem a szabadverset, sem pedig a prózaverset. Az így született alkotások elérhetik ugyan a költői tömörítés fokát, így költeménynek tekinthetők, de versnek semmiképpen. Talán a legjobb, ha sajátos szövegtípusnak, prózai és verses forma különös elegyének tekintjük őket, amelyek érzelmi hatásukban elérhetik, vagy inkább megközelíthetik a líraiságot, de önmagukban a lírát nem pótolhatják, és nem helyettesíthetik.

A modern költészet számos ideológusa szem elől tévesztette azon egyszerű igazságot, hogy a líra egyáltalán nem azon elvek alapján fejlődik, és teljesíti küldetését a világban, ahogy egy új termék bevezetését végzik a piacon a marketing-szakemberek. A pusztán és parttalanul „újat hozni” jelszó az esetek többségében közönséges parttalanságot, felszínességet produkál, amelyen a megfizetett kritikusok bikkfanyelvű tirádái sem segítenek; a közönség tömegeinek az ilyesmi akkor sem kell, ha a marketing tapasztalatok minden trükkjével felfegyverkezve próbálják nekik eladni.

A líra társadalmi hatóköre napjainkra csaknem nullára redukálódott, a kanonizált költők száma azonban elképesztő módon felduzzadt. Már többen vannak, mint az olvasóik. Forma és tartalom egyensúlya bomlott fel, amit semmiféle ideológia nem pótolhat, és semmiféle kereskedelmi fortély nem állíthat helyre.

A költői erő és a tömörség hordozója lehet tehát a képrendszer, a vers stilisztikai és retorikai eszközrendszere, és számos egyedi megoldás.

Tévedés azonban azt hinni, hogy a képrendszer, a stilisztikai, retorikai vagy egyéb eszközök tömkelege pótolhatja – magát, a verset.

Folytatása következik.