Nyolcadik rész

A szerelem azon emberi jelenségek közé tartozik, amelyekkel hatalom, pénz, gazdaság és ideológia nehezen boldogul. Sőt, a szerelem a legfontosabb ilyen jelenség. Más, mélyebb, emberibb törvényei vannak, mint ezeknek; a szerelem árnyékában mindenféle hatalmi vagy gazdasági intézmény törékenynek, talminak, tökéletlennek és nevetségesnek tűnik. Ha az arányok körül próbálkoznak – azaz megpróbálják a szerelmet a hatalom, gazdaság, közigazgatás vagy a jog függvényének nyilvánítani, és azok alá rendelni – szánalmas fiaskóra számíthatnak. A kultúrtörténet erről (is) szól. Radikálisabbnak kell lenniük, egyszerűen le kell tagadni a szerelmet, kétségbe kell vonni a létezését. Lényegében az összes intézmény létérdeke a szerelem tagadása.

Ezért a legrégibb – és talán a legsikeresebb – eljárás a szerelem ellen annak valamiféle intézményes kétségbe vonása.  Ennek sokféle változata van.

• A szerelem tagadása
• A szerelem értékének kétségbe vonása
• A szerelemnek valamely uralgó eszmerendszerrel, dogmával, vallási elvvel való szembeállítása
• A szerelem démonizálása
• A szerelem betegségként való beállítása

A szerelem tagadása gyakorlatilag minden korszakban előfordul. Ilyenkor a szerelmet a szerelmeseken, illetve a szerelemben hívő és bízó embereken keresztül éri – többnyire igen alattomos – támadás.

Az ilyen támadás alapszólama általában babonának, elmaradottságnak, ostoba hiedelemnek igyekszik feltüntetni s szerelmet, az általa „csapdába ejtett”, „elvakított”, „megtévesztett” embereket pedig babonás, ostoba, elmaradott, hiszékeny, lelkileg vagy értelmileg fogyatékos, gyenge jellemű egyéneknek, akik képesek a szerelem „lidércfénye”, „délibábja” miatt elhanyagolni a kötelességeiket.

Persze, az ilyen „megtévedtekkel” szemben az igazán „felvilágosult” emberek kötelessége, hogy őket „a jó útra visszatérítsék”, mégpedig a saját életük, sikerük, karrierjük, becsületük, vagy éppenséggel lelki üdvük érdekében. Ez az elv szabad kezet ad a szerelem és a szerelmesek elleni – olykor igen brutális, számító, vagy aljas – fellépésre. Nemcsak arról van itt szó, hogy az üres és parttalan szkepticizmus minden korban nagyon hajlamos a felvilágosultság álruhájában tetszelegni; nemcsak a szerelmet nem ismerő, vagy saját szerelmüket anyagi, hatalmi vagy egyéb vonatkozások érdekében eláruló lelki hitehagyottak gonosz irigységéről; hanem tisztán a magát a szerelemtől támadva érző hatalmi-gazdasági felépítmény önvédelméről.

Az ilyen inkvizíciós szellemiségű hozzáállás sokkal elterjedtebb, mint elsőre hinnénk. Az emberi természet hajlamos rá, hogy széles körben terjessze, propagálja, bölcsességnek tüntesse fel – saját rossz döntéseit.

A pesszimizmus és a determinizmus első számú ellenfele minden társadalomban a szerelem. ilyen értelemben – minthogy a pesszimizmus és a determinizmus mindig a hatalom burkolt támaszai – a szerelem mindig bizonyos értelemben a hatalom ellenére keletkezik és él. Nem igaz a magyar költő vélekedése, a zsarnokság nem kap szót a szerelemben, és nem képes betolakodni a nászi ágyba, ha ott valódi szerelmet éreznek egymás iránt a házastársak. Ha a szerelem hatalomfüggő lenne, már régen kihalt volna az emberiség. Csakhogy a szerelem fittyet hány hatalomra, gazdaságra és politikai berendezkedésekre, nem árulja önmagát a piacon, nem köti jelenlétét semmiféle politikai elvhez sem. Minden korban újjászületik, és minden korok minden új szerelmespárja mindig úgy érzi, ők az elsők a szenvedélyben, velük kezdődik a szerelem története.

A pesszimizmus minden hanyatló korban a hatalom egyik legfőbb támasza. Ha az emberek nem számítanak jóra, nem várnak javulást, viszonylag könnyű rajtuk uralkodni, hiszen a pesszimizmusból fakadó apátia mindig megakadályozza a hatalommal szembeni nyílt fellépést. A pesszimizmus izolál, magányt, meg nem értést teremt, minden értelmes összefogás gátja. Semmiféle komoly vállalkozás nem születhet „úgyse fog sikerülni” tudattal.

A pesszimista ember mindig úgy érzi, reménytelen túlerővel áll szemben, nem is veszi a fáradságot az ellenszegülésre. A pesszimizmus által teremtett burkolt jövőelméletek a kudarcot annyira biztosnak látják, hogy a pesszimista annak elkerülése érdekében szívesen hoz áldozatot – a semmiért.

A determinizmus a pesszimizmus „filozófiai színezetű” kiegészítője. Látszólagos komolysága ellenére merő hiedelem, nem más, mint a pesszimizmus egyfajta torz, csüggeteg „távlatba helyezése”. Jól kiegészíti a pesszimizmust, azt sugallván, a sorsunk nálunk mérhetetlenül erősebb hatalmak kezében vagyunk, nem tehetünk egyebet, mint tűrnünk kell azok játszadozásait. Minden hatalom úgy véli, így lehet a legjobban a helyzet elfogadására kondicionálni az alattvalókat. A hódítókat gyakran jobban segíti a determinizmus, mint a fegyverek. Ez a legjobban bevált ötödik hadoszlopok egyike.

A szerelem a pesszimizmusnak is, a determinizmusnak is halálos ellensége. Szerelemben nem lehet pesszimistának maradni, hiszen a szerelem célja a boldogság, illetve ennek megőrzése; vagy örömteli vágyakozással, várakozással társul, vagy fényes, éltető, elmondhatatlanul boldog testiséggel. A pesszimizmusnak ezek közül mindegyik véget vet.

A determinizmus sem tud megélni a szerelem bűvkörében. Nincs olyan épeszű szerelmes, aki a beteljesülést ne önmagának és szerelmének tulajdonítaná, hanem valamiféle megfoghatatlan „szükségszerűségnek”. A harmonikus magánélet és a villanásszerű szerelem egyaránt semmivé teszi a determinista szólamokat; a „szükségszerűség” veresége az őszinte magánélet színterén mindig teljes. A determinizmusnak csak a magánélet elárulása, az érdekkapcsolat képes életteret biztosítani.

A szerelem lényegében az élet, a túlélés szimbóluma, emberi fejlődésünk egyetlen igazi záloga. Lepereg róla mindenféle hatalmi, gazdasági vagy ideológiai szempont. Nem igényel, de nem is tűr el semmiféle jogosítványt, engedélyt, vizsgát, törvényi korlátozást, vagy egyéb beavatkozást. Még ezek kísérlete is nevetséges.

Nem véletlen, hogy az disztópiák szerzői a félelmetes, torz, embertelen jövőképekből sohasem mellőzik a szerelemnek valamiféle hatalmi korlátozását. Valóban; ha ilyesmi megvalósulhatna, az emberi érzelmek felszámolását, lényegében az emberi kultúra elpusztítását jelentené. A bioautomatává vált emberiség napjai meg lennének számlálva. A néhány scifi író által kifundált robotokból álló társadalmak (mint amilyenek tömegével hemzsegnek Lem Kiberiáda című művében), vagy az emberi robotokból álló civilizációk fennmaradásának esélye a nullával egyenlő. Az emberiség a szerelem felszámolásával lenne elpusztítható. A Madách falanszter-színében szereplő világ valóban logikusan vezetne a csüggesztő végig…

A szerelem tagadásának ma leginkább a „tudományos” változatai vannak divatban. Nem véletlenül; koruk néhány évtizede még egyértelműen a tudomány, a tudományos haladás kora volt, nem volt még az emberi történelemben olyan időszak, amikor ilyen hatalmas tekintélye lett volna a tudománynak. Hogy ez mára jócskán megkopott, abban a tudomány egyáltalán nem ártatlan.

Folytatása következik.