Ötvennegyedik rész

Látszólag a líra csaknem teljesen elszakadt a voltaképpeni közönségétől, lényegében a levegőben lóg, egyfajta lombik-költészet lett belőle, steril, műanyag körülmények között, nem állnak mögötte költészetkedvelő tömegek, nincs hátországa, rá van utalva a körülötte burjánzó infrastruktúrára, műviségénél fogva igazi fejlődésre nem képes, bezárkózott önmaga felépítményébe. Önmagán túlmutató hatása nincs, társadalmi befolyása nulla.

Ráadásul a teljesen öncélú „formabontásával” végképp elvetette a sulykot, napjainkra már nemcsak a ritmust, a verszenét tépte Floki kutya módjára apró cafatokká, hanem helyenként a nyelvet is. Ebből adódóan sokkal primitívebb bármely egyéb kor középszerű költészeténél (is), egyre nevetségesebb, amint Pierrot stílusában tetszeleg a „magas líra” hozzá nem illő álarcában.

Utóbbi folyománya, ahogy a hallgatóság fogadja. Normális esetben a szavalat a vers ünnepe. Igazából a jó vers mindig is abból a célból íródik, hogy elszavalják, közönség előtt előadják. Igazi értékei az emberi hang mutatkoznak meg, hiszen a versritmusban hatalmas, közösséget befolyásoló erők rejtőznek. Az ókortól napjainkig mindig is a szavalat segítségével került igazi közönsége elé a vers, teljes hatásmechanizmusát a hallgatóság előtt fejti ki. A magányos olvasás ezt sohasem pótolhatja.

Csendben megjegyezném, hogy a jelenlegi kanonizált költészet „alkotásainak” zöme még a magányos olvasás kontrollját sem viseli, azt tudós magyarázatoknak kell kiegészíteniük, nélkülük az ilyen „vers” lényegében életképtelen. Az olvasó az akadémikus esszék segítségével kísérelhet meg valamiféle rendet vágni a sefülesefarka szöveg-káoszban, ami a „vers” minősítést viseli. Ha ugyan van Olvasó…

A szavalat? Kilátástalan próbálkozás…

Illetve nem is annyira az – csak éppen nem úgy üt ki, ahogy azt a koszorús költő urak és hölgyek remélik. Ezt bárki kipróbálhatja. Jómagam láttam is, műveltem is. Hogyan működnek ezek a versek, ha lelkiismeretesen és komoly pofával próbálják őket előadni?

Képzeljük el, amint jól képzett, szép hangú, harmonikus megjelenésű előadók, ünneplőbe öltözött fiatal férfiak és nők megkísérlik legjobb tudásuk szerint előadni napjaink kanonizált verseit. Hadd szóljanak a művek önmagukért.

Az eredmény – perdöntő.

A publikum az első másodpercekben döbbent némasággal reagál. Aztán – vadul hahotázni kezd. A következő pillanatban az egész terem rázkódik a röhögéstől. Nem szervezett, mesterkélt, nyögvenyelős nyerítéstől – amilyenek a médiában hangzanak néha, és ahol a szervezettség, a fizetett röhögők erőlködése napnál világosabb – hanem valódi, őszinte nevetéstől.

Komoly szándékkal írott vers számára nincs ennél csúfosabb fiaskó.

Láttam már ezt nem is egyszer. Olyat is láttam, amikor az egyik jelen lévő (ilyen-olyan-amolyan díjas) költő dühösen nehezményezte, hogy „kigúnyolják”. „Te gúnyoltad ki saját magad” – volt a felelet.

Talán önmagában ez a hatás is bizonyíthatja a kanonizált líra némely „alkotásainak” értékét. De legalább ennyire perdöntő az is, hogy egyetlen korábbi poétikától. Esztétikától sem vezet út a posztmodernhez. Előd-keresés persze zajlik, de némely bombasztikus és könnyen cáfolható ráfogáson kívül egyéb eredményre nem jutott.

Ilyen helyzetben volna a líra?

A mondottak a kanonizált költészetre érvényesek. Látszólag azon kívül más nem is létezik.

Látszólag.

Biztos ez?

Folytatása következik.