Az élet “ingyen nem ad semmit”; “mindennek ára van”; valamiről mindig “le kell mondani”. A teljes élet “objektíve” lehetetlen. Az élet “állandó kompromisszum”, és az ember csupán az önfeladás különféle módozatai között tud “választani”. Egyik oldalon a fokozódó kiégettség, a másikon pedig az emberi mivoltból alapvetően következő újra és újra megújuló remény: ez az ellentmondás a “nyugtalanság” forrása. Az állandó megalkuvások keltette csömör és öngyűlölet nemcsak a többi emberrel szembeni — egyáltalán nem “irracionális” — bizalmatlanságnak és agresszivitásnak oka, hanem a további, még erősebb pesszimizmusnak is eredője. Innen ered az esetleg kiszámíthatatlan viselkedés, a megmagyarázhatatlan agresszivitás, meg a “tömegszerűség” összes egyéb megnyilvánulása: forrása mindig az önszeretet és a szabad elhatározás képességének hiánya. A pesszimizmus mindig elindít egyféle öngerjesztő mechanizmust; úgy fogható fel, mint valami önmagával táplálkozó és folyton növekedő undorító mitológiai szörnyeteg. Hatalma csak addig terjed, amíg az első igazi elhatározás gátat nem vet neki — a következő már könnyebb. Végső trónfosztása azonban csak akkor képzelhető el, ha megpróbáljuk magunkat őszintén szeretni, és minden percben azonosak maradunk önmagunkkal. De még mindig nem mondtam el mindent — még vázlatosan sem — a pesszimizmusról.

Az öncélú, romboló lázadás mögött szintén a pesszimizmus — és a szabad akarat feladása — áll. Az ember érzi, hogy valami nincs rendben; nincs rendben a világban és nincs rendben önmagában — és görcsösen próbál cselekedni. Az ilyen lázadásnak nincs programja és nincs célja. Tartalma sem lehet egyéb, mint az öncélú és öntörvényű pusztítás. Hogy a modern drámairodalomban ez hogyan megy végbe, arról Robert Brustein rajzol kitűnő kórképet: “Midőn Nietzsche kijelenti, hogy Isten meghalt, egyszersmind az összes hagyományos érték halálát is kimondja. Az ember csak úgy teremthet új értékeket, ha Istenné válik: a nihilizmussal szemben a lázadás jelenti az egyetlen alternatívát. Nietzsche gőgös akarom-ja egy abszurd univerzumra volt kétségbeesett válasz. És — miként Albert Camus írja nagy tanulmányában, A lázadó ember-ben (L’Homme Révolté) — minden modern lázadás “az irracionalitás látványából születik, egy igaztalan és megfoghatatlan állapottal való szembesülésből”. Ugyanevvel a metafizikai abszurditással szembesül a modern drámaíró is, amikor elfogadja Nietzsche kihívását, vagyis az elutasítás pozícióját, ami aztán konfliktusba sodorja korunk szükségszerűségeinek törvényeivel. Elutasít magától Istent, egyházat, közösséget és családot — és síkraszáll az egyén jogaiért a kormányzatok, az erkölcs, a hagyományok és a szabályok nyomásával szemben — magára ölti a lázadó szerepét, aki nem tűr béklyót, és eltökélt szándéka, hogy minden korlátot széttörjön.” BRUSTEIN, R. 1982: I / 14-15.)

Az ilyen lázadás merőben öncélú. “…a társadalmi dráma kipellengérezni és ostorozni akar, amikor bemutatja a modern életet — utánzás, de lényegében szatirikus célokat szolgál. Csakhogy az ilyen lázadás negatív. A drámaíró továbbra is megpróbálhatja megölni Istent (persze csak isten földi intézményei és hatalmának kijelölt szolgái révén), de már nem azon fáradozik, hogy egyházat építsen: a társadalom ellen lázad, de ritkán mondja meg konkrétan, miféle alternatívát javasol azok helyett a dolgok helyett, amelyeket szeretne elpusztítani.” BRUSTEIN, R. 1982: I / 36.)

Az ilyen lázadás a szabad akaratról való lemondást demonstrálja: dühödt vergődés egy metafizikai hálóban, általában olyan pesszimizmus gerjesztette nosztalgiával párosulva, amelynek tárgya valamely nem elérhető dimenzióban található. A valóban heroikus erőfeszítések rossz alapról és rossz irányba történnek, és csak arra jók, hogy “bizonyítsák” az emberi cselekvés és az emberhez méltó élet “lehetetlenségét”. Kártékonyságuk többek között abban áll, hogy “lázadó” magatartásuk külsőségeit elterjesztve “példát mutatnak” a szabad akarat feladására nemcsak a szalonlázadás és a parttalan nonkonformizmus, hanem a valóságos bűnözés irányában is. Az ilyesféle “lázadás” mindig szereptévesztés és úttévesztés. Azt szolgálja, ami ellen minden erejével tiltakozott: a tömegesedést. “…a modern világ jó dolgokat keresett rossz úton; ezzel megingatta a bizalmat az autentikus emberi értékkel szemben, melyeket most meg kell menteni, olymódon, hogy teljesen újjáöntjük a humanizmust.” (MARITAIN)

Az autentikus emberi értékek alapja kizárólag a szabad akarat és az arra épülő szabad cselekvés lehet.

A pesszimizmus önmagát nemcsak olcsó tömegáru, hanem exkluzív luxuscikk formájában is képes felkínálni. Van “előkelő” és “arisztokratikus” változata is. Ez nemcsak a külsődleges sznobizmus formájában nyilvánul meg; és nem is csupán “csapda balfácánoknak” pozőr entellektüellek — azaz voltaképpen megint csak a sznobizmus — számára; hanem egy olyan meggyőződés, hogy a “talmi” és “ostoba” optimizmussal szemben a pesszimizmus valami “mélyebb”, “komolyabb”, “intellektuálisabb”, “elvontabb szellemiségű”, “mélyenszántóbb” gondolkodásmód, olyan, amely “a szellem embereihez” méltó. A csapdájába esettek — világfájdalmas tekintetű ifjak, akik lehetőleg minél több ember szeme láttára igyekeznek az emberiség “sorskérdésein” töprengeni; jólöltözött-sorsüldözött entellektüellek, akik az értelmiségi léttel járó “mérhetetlen szenvedésről” értekeznek; szándékosan elhanyagolt külsejű “nagyemberek”, akiket félig elpusztított a világ válsága feletti aggodalom; vagy a “megnemértettség”, esetleg a “koránérkezettség” mára közhellyé silányodott pózában szalonsanyargó típuszsenik, akinek a “művészi mondanivalója” oly bonyolultan magasröptű, hogy azt “nyelv már nem is tudja kifejezni”, ezért többnyire nincs is se füle se farka — voltaképpen egyfajta “etikai skizofrénia” helyzetébe hozták magukat: mert a mindennapi élet jelenségeivel, eljárásaival, kapcsolat-típusaival szemben örökké hangoztatott fenntartásaik ellenére kénytelenek hétköznapi létükben pontosan az egyébként fennen kárhoztatott módon létezni. Vásárolnak a boltban, építkeznek, laknak, étkeznek, pénzt adnak ki és fogadnak el, emberekkel lépnek “mindennapi”, “profán” színezetű kapcsolatokba — néha még gyermeket is nevelnek. “Etikai skizofréniájuk” nemcsak abban nyilvánul meg, hogy “hétköznapi létmódjukban” pontosan azt teszik, amit “nem-hétköznapi létmódjukban” kárhoztatnak; hanem abban is, hogy kétféle “létmódjuk” hirdetett és gyakorolt emberi döntései között fényévnyi a különbség. “Arisztokratikus” pesszimizmusuk ezen ellentmondást néha akaratuktól függetlenül ki is élezi. És akkor még nem is szóltam arról, hogy hétköznapjaikban olyan tulajdonságokat is mutatnak — a személyeskedő kicsinyességtől a durva anyagiasságig —, amelyek megkérdőjelezik azon maguknak vindikált szerep érvényességét, miszerint jogukban állna minden, az övéktől különböző szubkultúra és viselkedésmód felett “felülről” ítélkezni. Így alapvetően a tulajdon világlátásuk miatt álszent és őszintétlen helyzetbe hozták magukat, amelyet vagy cinikusan elfogadnak, vagy egyik krízishelyzetből a másikba botorkálnak — amelyeket mindig “a világ”, vagy “a szükségszerűség” számlájára írnak.

Lássuk most optimizmus és pesszimizmus ezen “arisztokratikus” felfogását egy olyan magyar költő megfogalmazásában, akinek pesszimizmusát az élete, ha jóvá nem is hagyja, utólag hitelesíti: “…nézzünk körül az optimizmus csendesebb világában. Itt inkább a gyakorlati élethez kell magunkat tartanunk, mert a szellemi életben meglehetősen ritka, s ott is, ahol előfordul, nem jelenti annak magas fokát. Vannak ugyan vidám nevető szellemek, mint Arisztophanész, Rabelais, Cervantes, Moliere, Beaumarchais, csakhogy ezek sokkal közelebb állnak a pesszimizmushoz, mint az idealista Schillerek, Lamartine-ok, stb. De a mindennapi életben jókora adagban található az igazi, hamisítatlan optimizmus. Minden úgy van a legjobban, ahogy van. Teljesen ésszerű dolog, hogy vannak urak és szolgák, gazdagok és szegények, hatalmasok és elnyomottak, egészségesek és betegek; a tavaszra bölcsen nyár, a nyárra ősz és az őszre tél következik; rendjén van, hogy reggel felöltözködjünk, és este levetkőzzünk, hogy amit megtettünk, azt újra kiadjuk; a természet bölcs előrelátásáról tanúskodik, hogy mindenre akad ember: Don Juanra és trappistára, hóhérra és irgalmas nénére, diplomatára és cirkuszlovasra; borúra derű, nappalra éjjel, gyönyörre fájdalom, élvezetre nélkülözés következik, hogy az ember magát el ne unja, mert “delectat varietas”; a különböző koroknak különböző gyönyörei vannak, s ha az embernek van pénze, szép felesége, jó egészsége és kellő kényelme, boldog lehet a jég hátán is….S mégis valami kell a filiszterek e boldogságához: igen langyos, igen lassan csörgedező vér, jó gyomor és a Schillerénél és Byronénál valamivel kevésbé tömött agyvelő. Hasonlítsunk most össze egy átlagos optimistát egy átlagos pesszimistával. Az optimista. Egészséges ember, ösztöneiben higgadt, van, miből megéljen, alkalmazkodik a viszonyokhoz, egyik napja olyan, mint a másik, és a Szfinx sosem adott fel neki megfejtésre rejtvényt. A pesszimista. Krónikus gyomorhurutban szenved, ideges és túl érzékeny, vágyai elérésében lépten-nyomon akadályokra bukkan, okvetlenül van egy jó vagy rossz szenvedélye, amelyben mértéktelen és a Szfinx által feladott rejtvényt nem bírja megfejteni. Az eredmény, hogy az optimista azt mondja a világra: Eldorádó! — a pesszimista: Dante pokla!” (REVICZKY, Gy. 1981: 136-137.)

Reviczky Gyula értelmezése nagyon jellemző az “arisztokratikus pesszimizmus” mai felfogására is. Tálalásában az optimista ember úgy véli, “minden úgy van a legjobban, ahogy van“; érdeklődése alapvetően anyagi-dologi: “ha az embernek van pénze, szép felesége, jó egészsége és kellő kényelme, boldog lehet a jég hátán is”. Feltűnő a felsorolás steril érzelemmentessége: feleség, egészség, pénz egy kategóriába kerül — ez azonban nem a valódi optimizmus tényleges értékrendje, hanem eme értékrendnek a pesszimista tudaton átszűrt torz interpretációja. A másik, ami feltűnik, a megvetéssel vegyes fanyalgó irigység: az optimistának egyébre sincs szüksége, mint ” igen langyos, igen lassan csörgedező vér, jó gyomor és a Schillerénél és Byronénál valamivel kevésbé tömött agyvelő”; tehát az optimista egészséges, gazdag és ostoba ember, aki minden vonatkozásban képtelen jelentős alkotásra, hiszen” a Szfinx sosem adott fel neki megfejtésre rejtvényt”. A pesszimizmus önszemlélete szerint tehát az optimizmus elmebeteg vigyor a pesszimizmusnak “a világ sorsán töprengő komoly, tiszta arca” mellett. A torzkép önmagában hordja a cáfolatát, a valóság ennek éppen a fordítottja. Ami tanulságos belőle: a “morálisan fennkölt” eszmei zűrzavar, ami abból fakad, hogy az “arisztokratikus” pesszimista őszintén hiszi azt, ami már első hallásra is képtelenség: hogy a világot csak a pesszimizmus viheti előre. Ez azonban többféle ellentmondást is szül. A pesszimista nem hihet abban, hogy a világot bármi is előreviheti, ergo a világ nem is léphet előre; ha a világ mégis előrelép, az önmagában abszurd, hiszen a világ előrelépése lehetetlenség. A világ tehát abszurd. A pesszimista helyzete is abszurd, mert minden percben mégsem lehet tökéletes pesszimista — úgy nem lehet élni — viszont az “egyedül helyes” pesszimista világszemlélet állandó abszurd ellentmondásban van mindenféle konkrét egyéni élethelyzettel. A művelt és pesszimizmusában következetes pesszimista a világot — és benne önmagát — csakis abszurdnak láthatja. Ebből természetesen nem az következik, hogy a világ önmagában véve abszurd volna, csupán az, hogy a következetes pesszimizmus nem juthat máshova.

Ez az a pont, ahol a pesszimista számára a világ elveszíti minden értelmét. “Az abszurd színház bátran szembenéz a ténnyel: akiknek számára a világ elveszítette központi magyarázatát és értelmét, azok már nem fogadhatják el az olyan művészeti formákat, amelyek még ma is érvényüket vesztett mércék és elképzelések továbbélésén alapulnak: más szóval a magatartások és végleges értékek törvényeinek megismerhetőségén, amely törvényeket korábban egy szilárd alapból vonták le: az ember földi rendeltetése felőli egyértelmű bizonyosságból.” (ESSLIN, Martin: Az abszurd jelentősége) A világnak ezen a ponton már nincs sem értelme, sem bármilyen pozitív jelentősége. Az értékek megszűntek. Az ember maga is abszurd. Hazug minden érzelem, a világban nincsenek perspektívák, az embernek nincsenek valóságos céljai, az erkölcs pedig üres fikció.“A hazug életmódok abszurditásának szatirikus leleplezése mögött az abszurd színház szembenéz az abszurditás egy mélyebb rétegével is — magának az emberi állapotnak abszurditásával egy olyan világban, amelyben a vallásos hit hanyatlása megfosztotta az embert a bizonyosságoktól.” (ESSLIN, Martin: Az abszurd jelentősége)

Ha megszűnik az erkölcs, az érzelem, elveszíti jelentőségét a nyelv is. “Ami a nyelv devalválását illeti, az abszurd színház összhangban áll korunk uralkodó irányzatával. Ahogy George Steiner The Retreat from the Word (El a szavaktól) című két rádióelőadásában rámutatott: a nyelv devalválódása nemcsak a mai költészetre vagy filozófiai gondolkodásra jellemző, hanem még inkább a modern matematikára és természettudományra.” (ESSLIN, Martin: Az abszurd jelentősége)

A modern természettudományokról a pesszimizmus általában igen keveset tud, ugyanolyan keveset, mint az emberi kommunikációról. Viszont az abszurd fogalma bevonul a filozófiába. “A XX. századi egzisztencializmusban az abszurd filozófiai kategóriává válik, és tragikus színezetet nyer.” (MÉSZ, L-né, 1987:193.) Hová vezethet mindez? A pesszimizmus mindig a világvégével, a világ felszámolásával van kapcsolatban. Hová vezet a pesszimista szemlélet a művészetben? Nemcsak az abszurdhoz. Spiró György a következőket írja — már a csehovi dramaturgiával kapcsolatban is: “a csehovi dramaturgia ilyen értelemben az európai dráma utolsó megjelenési formája, a műfaj önfelszámolása. Ez az önfelszámolás azóta is tart. Csehov népszerűsége a huszadik század színpadán, követőinek nagy száma, a csehovi drámatípus továbbélése és az abszurd drámában való tetőzése (ami után már valóban nincs következő lépés) a gesztus érvényességét bizonyítja.” (SPIRÓ, Gy. 1986: 257-258.) A cél tehát a műfaj, a dráma, vagy talán az irodalom és a művészet önfelszámolása? Ez lenne a XXI. század fontos emberi céljainak egyike? Talán az emberiség önfelszámolása is? A dráma az a műfaj, ahol színpad és nézőtér közvetlen személyességében minden filozófia közvetlenül érvényesül(het), illetve ahol a közvetlenség, valamint a színházi élményközösség hatalmas emberi energiatöbblete folytán minden emberi gesztus filozófiai jelentőségre emelked(het) és minden emberi szó filozófiává nemesül(het). Valóban önfelszámolásról kell beszélnünk, de ennek az önfelszámolásnak a keretében egyáltalán nem a dráma, hanem a mögötte álló, önnön, emberi értelemben csökevényes és morális szempontból csökkent értékű mivoltában kendőzetlenül megmutatkozó “filozófia” számolja fel önmagát. Most jutottunk el a pesszimizmus ultima ratio-jához.

Tudjuk, hogy a pesszimizmus igazából nem érdekelt a világ megsemmisülésében, csupán abban, hogy egy alapvetően fennmaradó világban tovább hangoztathassa borúlátó jóslatait a világ megsemmisüléséről. Sem az abszurd, sem bármiféle másmilyen dráma sem érdekelt a dráma műfajának önfelszámolásában, csupán abban, hogy továbbra is olyan darabokat — esetleg előadásokat — hozzon létre, amelyek kapcsán a dráma önfelszámolásáról lehessen beszélni. Az abszurd dráma voltaképpen nem az állítólag abszurd világ, hanem csupán a valóban önmagában abszurd pesszimizmus drámája. Voltaképpen divatjelenségnek is lehetne tekinteni, de ebben az esetben elsiklanánk a lényege felett: az abszurd dráma a művészetben az egyetemes pesszimizmus legadekvátabb megnyilvánulása. A pesszimizmus művészi formába rendezett véleménye a világról és az emberiségről. Voltaképpen nagyon hálásak lehetünk a pesszimizmusnak, hogy ilyen könnyen felismerhető formát öltött, és az abszurd drámának is, amiért ilyen egyértelműen mutatta fel a színpadon a pesszimizmus világ- és emberképét. Erre emlékezve mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a pesszimizmus alapvetően romboló és negatív jelenség.

Szabad akarat és pesszimizmus kizárják egymást. A pesszimizmus a szellem tehertétele, szükségtelen fenéksúly az emberi szellem hajójában. Pesszimizmus és optimizmus közötti választás voltaképpen nem egyéb, mint választás a szabad akarat, illetve az arról való lemondás között. “Teljes optimizmus vagy pesszimizmus. E kettő között nincs középút, mivel a Haladás természeténél fogva minden vagy semmi. Két irány, csupán kettő, az egyik felfelé, a másik meg lefelé vezet, s nincs lehetőségünk félúton megállni…Miként fogunk szabad akarattal dönteni a válaszúton, ahol, mivel űz az Élet, s nem állhatunk meg várakozni — állást kell foglalnunk, hogy mit tegyünk ezentúl?” (TEILHARD DE CHARDIN, P. 1980: 288.) Optimizmus és pesszimizmus között alapvető minőségi különbség van.

Folytatása következik.