Hatvankilencedik rész

Ez magától értetődik. Mert ha a műalkotás elveszítette a maga szakrális és erkölcsi jellegét, és közönséges státusszá vált, akkor elkerülhetetlen a következtetés, hogy a műalkotást létrehozó művész sem jogosult semmiféle erkölcsi vagy szakrális tekintélyre, mert az sem lehet egyéb, mint puszta státusz. A művész közönséges foglalkozássá degradálódott.

Ez a gyakorlatban így is van, a kinevezett művész nyugodt természetességgel írja a bürokratikus okmányok „foglalkozás” rovatába, hogy „költő”. Ez azonban – hálistennek – még mindig visszatetszést kelt az egészséges gondolkodású emberekben. Egyszer egy fiatal tanítványom, látván, hogy „XY költő”, azonnal megkérdezte:

„Mit művel ez az alak munkaidőben, mondjuk reggel nyolctól délután ötig? Költ?”

A kérdés indokolt; a bürokratikus előnyökhöz való ragaszkodás érdekében a (kinevezett) költő maga adta fel a költészet hagyományaiból következő külön dimenziót, és közönséges foglalkozássá fokozta le a költő fogalmát. Egyáltalán nem óhajt megküzdeni érte, hogy a közönség költőnek kezdje tekinteni, nem szeretne végigmenni a tradíciók megszabta igencsak rögös úton, mert nincs róla meggyőződve, hogy azon bárhová is eljuthatna. Megelégszik azzal, hogy „papírja van” arról, hogy költő. Beéri a neve mellé biggyesztett foglalkozást jelző „költő” titulussal. Kovács Gerzson asztalos, Kovács Gerzson gépkocsivezető, Kovács Gerzson költő. Jogilag senki sem vonhatja kétségbe.

Ez nem csupán azt jelenti, hogy a „költőnek” a leghalványabb fogalma sincs róla, mit is jelent – költőnek lenni. Nem puszta szereptévesztésről van itt szó; a kinevezett költő nem is akar költő lenni. Beéri azzal, hogy a bürokratikus tartományban költő-státuszba került, és eszébe sincs teljesíteni a valódi költő feladatait. A kinevezett költő – megélhetési költő.

A kinevezett költőt semmi sem teszi alkalmassá rá, hogy valódi költő lehessen, hiszen hagyományos értelemben véve talán nem is tud verset írni. Sajátos ál-esztétikát, vagy inkább alibi esztétikát teremtett magának – méghozzá a bürokratikus szféra aktív támogatásával – amely semmiféle komolyabb korábbi költészet-esztétikából vagy poétikából nem vezethető le, amelynek semmiféle lírai hagyománnyal folytonossága nincs. A hivatali szférában betöltött státuszát féltékenyen őrzi, és dilettánsnak minősít minden nem-státusz költőt. Ezzel persze elárulja magát, de ez talán a természetéből is adódik, hiszen a kinevezett költő voltaképpen klasszikus dilettáns. Nem is lehet más, hiszen esze ágában sincs hagyományos feladatait teljesíteni, hivatali státuszra tör, nem pedig a közönséggel való érdemi kommunikációra. Az általa termelt „költészet” a legtöbb esetben említésre sem érdemes. Ebből a parazita helyzetből rejtett agresszivitás következik.

A költészet terén a valódi költőkkel a kinevezett poéta nem mérkőzhet, elemi érdeke tehát a bürokratikus szférák teljes megszállása – mert csak így van esélye státuszának fenntartására. Élősködő mivoltából adódóan érdeke a hagyományok és erkölcsök fellazítása. Az ő státuszát semmiféle megállapodott, hagyományokon alapuló értékrend nem támogathatja, ezért „hivatali” helyzetéből adódóan értékzavarra, az erkölcsi, esztétikai, nemzeti és a mindennapi emberi értékek relativizálására kell törekednie.

Értékrendje merőben bürokratikus, a kinevezett költők közötti valós hierarchiát sohasem a költői teljesítmény, hanem valami merőben külsődleges tényező, például a szervezetben elfoglalt beosztás vagy a birtokolt díjak rangja – dönti el.

Voltaképpen nem a költő fogalma és feladatköre értékelődött át, az a társadalomban ma is létezik, de nem azok töltik be, akik a költő státuszában vannak. Képződött egy olyan intézményrendszer, amely annak érdekében, hogy aprópénzre válthassa a költő-státusz előnyeit, egyfajta kasztot hozott létre. Magának vindikálja a költői és azzal kapcsolatos szerepköröket, és ezeket státusszá téve, a fennálló kapitalizmus gazdasági közhelyeinek szellemében igyekszik megélhetési céljai érdekében anyagi előnyökre váltani a státusz biztosította lehetőségeket.

A kinevezett költészet nem valódi költészet, hanem a pénzelvű kapitalizmus szellemében a költő és a közönség közé ékelődött improduktív intézményrendszer, amely mindkét irányból sápot húz. Minél ingatagabbnak érzi a helyzetét, annál távolabbra sodródik a valódi költészettől, hajlandó inkább akár magát a nyelvet is darabokra szaggatni, mintsem a státuszáról lemondani.

A kinevezett költészet léte magában hordozza tevékenységének magyarázatát.

Minden teljesen összhangban van a művészet intézményi elméletével, amelyet voltaképpen a jelenlegi közhatalomra vonatkozó elméletek egyik legőszintébbikének kell tekintenünk.

Szándékosan megkerül két igen fontos kérdést: Ki is tartozik a művészet világához? Miféle indokok alapján sorol bármit is a műalkotás kategóriájába?

Arthur C. Danto erre azt feleli, hogy a művészet világához azok tartoznak, akik részt vesznek az indokok dialógusában. Nyilván elkerülte a figyelmét, hogy ez is csak státusz kérdése, tehát a felelete lényegében tautológia. Ez természetes, hiszen az elmélet filozófiai szűkössége nem tesz lehetővé másfajta feleletet, csak tautológiát. A művészet intézményi elmélete szellemében a „ki tartozik a művészet világába” kérdésre csak egy következetes válasz adható:

A művészet világához az tartozik, akit a művészet világa művésznek nyilvánít.

Egyszerűbben:

Művész, akit a művészet világa annak nyilvánít.

Ha mindent most kifejezetten a költészetre alkalmazzuk:

Költő, akit a kinevezett költők annak nyilvánítanak.

Veszélyes? Inkább önveszélyes. Leleplező. Kiderül belőle, hogy miről is szól valójában a művészet intézményi elmélete.

A „művészet intézményi elmélete” csupán álnév. Vagy leánykori név. A teória valódi neve:

A művészet hatalmi elmélete.

Folytatása következik.