Hetvenötödik rész

A kanonizált líra kialakulásának és tényleges szerepének számos tényezőjét vizsgáltam, de még nem esett szó az egyik legfontosabbról, amiről nálunk legfeljebb elvétve lehet olvasni, Európában sem sokat, de amiről a posztmodernnel és jelenségeivel foglalkozó amerikai társadalomtudomány meglehetősen sokat beszél.

A XX. század igen jelentős mértékben az utópiák évszázada volt.

Ha utópiákról van szó, nálunk még mindig a többség kizárólag a kommunista ideológiára gondol, elsősorban ezt szokás utópiának minősíteni. Ilyen vonatkozásban az utópia kizárólag ’csökkent értékű, megvalósíthatatlan társadalmi rend’ jelentésben él. A csökkent érték a többi ideológiával szemben számít, tehát a kommunista világnézet társadalomtudományi aspektusa alacsonyabb rendű például a liberalizmushoz, vagy éppen a piaci ideológiához (a piacelméletekhez) képest.

Ez a mai magyar közgondolkodásban fordítva is igaz; a piac elméletek megvalósíthatóbbak a kommunizmusnál, ezért annál realisztikusabbak, ergo magasabb rendűek, közelebb állnak az igazsághoz.

Pedig ez egyáltalán nincs így.

Nálunk egyáltalán nem természetes a gondolat, hogy a piac éppen olyan utópisztikus fogalom, mint a kommunizmus. Szabad piacról korábban sem volt értelme beszélni, számos szerző írt már erről igen meggyőző fejtegetéseket, hogy mindig és a kapitalizmus minden szakaszában akadtak olyan törvények, szokások, szituációk, amelyek hatékonyan akadályozták a szabad piac megvalósulását, és hogy a szabad piac – lehetetlen. Nem nagyon érdemes vitatkozni velük. A piac – fikció.

Ez sem új gondolat. Annak idején a keynesiánus közgazdászok számos alkalommal elemezték a kérdést, és levezették a szabad piac fogalmának merőben utópisztikus természetét. A jóléti állam gazdaságpolitikájának kiépítésekor éppen abból indultak ki, hogy a szabad piac fogalma megvalósíthatatlan utópia, erőltetése voltaképpen nem jelent mást, mint a legerősebb piaci helyzetben lévő tevékenységének nyílt támogatása, ez azonban nemkívánatos vagyoni különbségekhez és gazdasági válságokhoz vezet – ezért szükséges a társadalmi béke és a gazdasági növekedés együttes biztosítása érdekében a piac állami szabályzása.

Ez volt a progresszív adók korszaka, amikor a Morgan- vagy a Rockefeller-csoport jövedelmének akár 97-98 százalékát is felemészthették az adók – a cégtörténetek még mindig háborognak ezen.

A jóléti állam intézményrendszerének szétverésével a nyolcvanas évek elejétől a Reagan és a Thatcher adminisztráció újra a piaci ideológiát tette uralkodóvá a fejlett kapitalizmus köreiben – a gazdasági hatalmat az erősek kezébe adva.

Napjainkban a gazdasági magánhatalom világszerte kezdi minden téren meghaladni az államhatalmat. Ennek érdekes jele, hogy az USA az például űrkutatás terén is átengedi a vezető szerepet a magán tőkének; tanúja lehetünk, hogy az egykor holdutazást finanszírozó NASA a másodhegedűs helyzetébe kényszerül különféle magáncégekkel szemben.

Napjaink gazdaságtörténetének egyik legfontosabb jellemzője az ellenőrizhetetlen, minden  államhatalmat erőben meghaladó magán birodalmak kialakulása. A „független” bankrendszerek, a bármikor ide-oda költöző, megfoghatatlan, megadóztathatatlan és ellenőrizhetetlen, ennek tudatában arrogáns multinacionális impériumok túlhatalma valósult meg a szabad piac ideológiájának révén. Annak idején Franklin Delano Roosevelt óvott a magánhatalom ellenőrizhetetlenné válásától, a demokrácia legnagyobb ellenségének tekintette, és elhatalmasodását fasizmusnak minősítette. Mára minden eleme megvalósult annak, amire a néhai elnök a jóslataiban célzott, és amit a világ demokráciáját fenyegető legnagyobb veszélynek tartott.

Ezzel szemben ma ott tartunk, hogy Európában nyílt és burkolt szabályzás egész dzsungele erősíti az ilyesféle magánhatalmat, ami hovatovább sérthetetlenné válik, a társadalom teljes intézményrendszere behódol neki. Hamarosan tilos lesz majd kimondani a „háttérhatalom” kifejezést.

Az Egyesült Államokban magától értetődő természetességgel elemzik a problémát, a piac fogalmát – amely Európában közel áll ahhoz, hogy szentté avassák – utópiának tekintik. Közben Európában esetenként szélsőségesnek nevezhető szabályok védik a nagyot – a kicsikkel szemben.

Meglepő, hogy helyenként a tengerentúlon mennyire másképpen értékelik a kelet-európai rendszerváltásokat, mint felénk. Nálunk továbbra is makacsul sikertörténetnek tüntetjük fel a rendszerváltást, hivatalos ideológiánk a mai napig verejtékes igyekezettel próbálja elkenni, hogy az a mai napig súlyosan hátrányos helyzetbe hozta a lakosságunk döntő többségét. Itt természetesen nem a liberális „megmondóemberek” végtelenül bárgyú szabadság-demagógiájára gondolok elsősorban, hanem a mai társadalomtudományban és publicisztikában még mindig elevenen élő illúziókra.

Norman Patrick Barry kiemelte, hogy a piacelméletek csupán egyetlen vonatkozásban voltak képesek leírni a valóságot – ez pedig a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet, és a rendszerváltásokról az volt a véleménye, hogy egyik utópiát váltottuk a másikkal.

A fentebb már hivatkozott Jameson világosan megírta, hogy semmit sem lehet elérni azzal, hogy az egyik tehetetlen intézményrendszert – a bürokratikus tervezést – felváltunk egy másik, ugyancsak tehetetlen intézményrendszerrel, a piaccal.

Ilyen keretek között a demokrácia nem más, mint egy utópisztikus gazdasági rendszer politikai utópiája. Semmi köze a tényleges valósághoz. A helyzetet a római császárság korához hasonlítják: Rómában még évről évre konzulokat és egyéb tisztviselőket választanak „szabadon”, akik elvben a birodalmat vezetik, valójában azonban semmiféle hatalmuk sincs, az impériumot a császár irányítja.

Ilyen viszonyok közt milyen helyzetben van a költészet?

a költészet azonban – mert mögötte a valóságos emberi lényeg áll, valóságos érzelmek, vágyak, valóságos erkölcs – nem lehet utópisztikus. Mesélhet utópiákról, ilyeneket tetszése szerint találhat ki, – de maga sohasem utópia. A költészetben az utópia nem lehet cél, csak eszköz, hiszen a mindenkori valóságos emberi érzésekből sarjad. A látszólag „komoly’, sőt „komor” gazdaságtudományok megvalósíthatatlan utópiák tömkelegét szabadíthatják ránk, nagyképű és tudálékos módon értekezhetnek róluk, attól koldul a világ – de a játékos, zenei, sokkal személyesebb és könnyedebb költészet náluk sokkal mélyebben áll a valóság talaján.

A költészet az embert mélyebben és személyesebben képviseli, ettől igazabb.

Mi vezethető le ebből?

Folytatása következik