SZÁZNEGYVENEGYEDIK RÉSZ

A tradíció helyének tisztázatlansága természetesen nagyon veszélyes. A médiafölény jelenleg világszerte a hagyomány háttérbe szorításának szolgálatában áll, de cserébe semmit sem tud adni. A „globalizmus” hiteles kulturális programot nem hordoz. Tőlünk nyugatra ezt már a mi rendszerváltásunk előtt is tudták. A keleti blokk országainak csatlakozása ideig-óráig új lendületet adott, de a lapos kozmopolitizmus nem tudott önmagán túllépni. Jacques Derrida utolsó művében ezt prófétai éleslátással mutatta meg. A liberalizmus a nagytőke ideológiájává züllött.

Ennek jegyében a liberalizmus voltaképpen olyan „európaiságot” szeretne, amely valamennyi valódi európai tradíció tagadásával ér fel. Az ilyen művi módon világra gyötört hamis identitásnak akkor sem volna esélye, ha még a jelenleginél is nagyobb állandó médiakampány támogatná. Európa jelenleg az identitások kaotikus halmazának világa. Lényegében regionális és lokális válságok összessége. A jövő jósolhatatlan. Több, egymással ellentétes forgatókönyv is felvázolható. Létrejöhet valamiféle új európai identitás egyensúlya, de aligha vajúdás nélkül, és valószínűleg nem a felülről programozott „multikulturalitás” jegyében, hiszen utóbbi gyermeteg irrealitását lassan azok is kénytelenek lesznek felismerni, akik a leghangosabban propagálják.

Ennek a feltételesen prognosztizált új európai identitásnak természetesen a „liberális piacgazdaság” ideológia sem lehet az alapja, hiszen utóbbi nagyon is ludas a tömérdek regionális és lokális válság előidézésében. Ma talán fel sem mérhető, hogy a problémák micsoda tömegét söpri a szőnyeg alá.

Az új identitás csakis valamiféle kiegyenlítődés jegyében jöhetne létre, aminek a feltételei jelenleg a lokális szinteken hiányoznak.

Nagyjából így fest a legoptimistább forgatókönyv. Hát a legpesszimistább? Az bizony őslakók és bevándorlók feszültségeinek eszkalálódásával számol…

Vajon melyikhez hasonlít majd legjobban a közeli és távolabbi jövő? Ez az Európa Unió életképességének legkomolyabb próbaköve.

A kanonizált – gyakorlatilag hivatalos – irodalom és kultúra nem győzi propagálni a lokális és nemzeti hagyományos semmibe vételét, de ezen irodalom és kultúra hatóköre – jelentős részben éppen emiatt – nagyon összeszűkült. Nem képes azonban az általa „elavultnak” minősített tradíciók helyébe olyat állítani, ami a mindennapi emberi élet szintjén működőképes volna. Talán ez mutatja a legjobban, mennyire lejárt az ideje az ilyesféle irodalomnak és kultúrának.

Felvetődik itt egy fontos kérdés.

Létezhet-e valódi kultúra tradíciók nélkül, vagy éppen azok ellenében?

Ideje szemügyre vennünk, hogyan viszonyul egymáshoz napjainkban tradíció és aktualitás.

Folytatása következik.