Ócska, vén buszunk, az Idő

Néha rohan,

Máskor áll,

Árnyas halál-stációknál

Pár utas mindig leszáll.

A legrégibb Barátom is..

Szerdán temetik talán…

Jó ember,

Férj,

Apa voltál;

Béke Veled,

Matyikám…

Huszonöt éve láttalak,

Robogott a busz velünk;

Következő életünkben

Talán…

Jót beszélgetünk.

Ócska vén buszunk, az Idő,

Hegyeken és völgyeken;

Elmarad a megélt Élet,

Jön a Hit,

S a Bölcselem.

Valamikor a XV. században a pápai hadak Anconát ostromolták. A város védői makacsul kitartottak, nagy veszteségeket okoztak a támadóknak.

A fegyver, amit a védők mesterien alkalmaztak, a kézi ágyú volt, azaz a puska. Alig hasonlított mai utódaira. A legtöbbje csak ormótlan vascső volt, és gyújtózsinórral sütötték el.

Az anconai fegyverművesek remekeltek, a kor legjobb puskáit készítették a védők számára. Nem hordtak távolra, de pokoli erővel lőtték ki a jókora lövedéket.

Acsarkodó böjti szelek,

A világunk mitől kerek?

Szubkultúra-nyúlketrecek;

A világ-ereszték recseg.

Mai trend globálra fajzott,

Dollár eszik világsajtot.

Acsarkodó böjti szelek,

Hajléktalan a Szeretet.

Fukar anyagi nyereség

Zabálja az ember eszét.

Torony hegyén fehér kendő;

Aszalódik a jövendő.

Acsarkodó böjti szelek,

Bármi is jön – már közeleg.

Csapzott jövendőt rejtenek

Rossz buta, seszínű szemek.

Dermedten állnak a hegyek,

Zenét hallgat a fergeteg.

KÉTSZÁZKILENCVENHATODIK RÉSZ

Hirtelen jött a kijózanodás!

-         Atyaúristen! A térmanipulátor!

Felpattant, mintha megcsípték volna. Órákon belül támadás érheti! A térmaniplátor használatával leleplezte az inkognitóját. A térmanipulátor központjában, de talán a Digitális Téridőben is pontosan tisztában lehetnek vele, kicsoda, és milyen eszközökkel rendelkezik. Talán éppen most töltik fel annak a hajónak a fegyverzetét, amelyet a megsemmisítésére küdenek.

SZÁZHATVANHARMADIK RÉSZ

Vajon rendelkezik-e a költő személyes emberi autonómiával? Ha valóban alkotó művész, nyilvánvalóan rendelkeznie kell vele. A válasz magától értetődik. A kérdés nevetségesnek tűnik, de itt és most fel kell tennem, hiszen számos olyan botcsinálta „elmélet” van forgalomban, amelyek ennek ellenkezőjét sugallják.

Felhívnám arra a figyelmet, hogy a művészet intézményi elmélete értelmében egyáltalán nem szükséges, hogy a művész valódi személyes emberi autonómiával rendelkezzék, teljesen elegendő az, ha az általa műalkotásnak nyilvánított szövegeket vagy tárgyakat „a művészet világa” is műalkotásnak ismerje el.

Ott rejtőzik a baljós ég fölött,

A harsány reklámszünetek között,

A hazug, kincstári mosoly mögött,

A ronggyá szakadozó idegekben

Közéleti patvarkodásban rebben,

Üres tekintetekből vigyorog.

A Jelen buta, süket peremén

Várakozik

A Rém.

Az ostobaság csillaga ragyog,

Egyre butulnak

A hétköznapok.

A fáradt Idő görcsösen pereg,

Vámpírok,

Szörnyek,

Farkasemberek

Acsarkodnak gyermekeink agyában,

S a jövő

Véres foggal

Vicsorog.

Magányt terjeszt üres kábel-zene,

S az ostoba, drótos fülű jelen

Rossz lármájától

Önmagát se hallja.

HARMINCHARMADIK RÉSZ

A győzelem után Kerecsényi kapitány megjutalmazta az embereit. Minden egyes „bátor magaviselete és vitézsége jutalmául” körülbelül másfél liter bort és friss cipót kapott, ezen felül többeket pénz-vagy tárgyjutalomban részesített a parancsnok. Volt, aki ruhákat, mások zsákmányolt tárgyat, állatokat, vagy éppen török foglyokat kapott jutalmul. Néhányan zsoldemelést is kaptak.

Az utóbbi kivételével nyilvánvalóan az összes jutalom a várkapitány pénztárcáját terhelte.

(Aki csak tradíciózik,

Meg a száját tátja,

Próbálja úgy nézni, ahogy

Fukuyama látja.)

A világok legszebbike;

Hurrázzunk tehát ízibe!

A boldogság piacgazdag,

Minden más: vallási maszlag.

Múltunkat a számhoz verem;

Véget ért a történelem.

(Mégse kell ám protestálni

Ezen szavak végett,

Csak így ér a liberális

Történelem véget.)

Kábelbokron bádog mókus;

Zúg a Fukuyama-kórus.

Génmanipulált világfán

Gubbaszt a műanyag sátán.

Valamikor a XVIII. században egy magyar gróf írt egy vígjátékot. Jópofa, pikáns darabot könnyen gördülő versformában. Egyetlen felvonás volt mindössze, és a társaságban közismert, kikapós szépasszony volt a főszereplője. Megmutatta előkelőségekből álló társaságának, és az ifjú grófok és konteszek tüstént kedvet kaptak rá.

- Játsszuk el!

Máris nekiláttak, szabad idejükben próbálni kezdték a komédiát. A gróf megígérte, hogy az előadásra meghívja az illető hölgyet, akiről a vígjáték szól.

KÉTSZÁZKILENCVENÖTÖDIK RÉSZ

Karen aludt egyet a közlésre. Másnap, reggeli után tért vissza a témára:

-         Admirális a hajónak. Mennyire őrzik azt a kínai üzemanyagbázist?

„Admirális a hajónak! Semennyire.”

Karen felfigyelt. Ez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.

-         Admirális a hajónak! Hallhatnék erről bővebben?

„Hajó az admirálisnak! Ez titkos információ. Most azonban, hogy már nem tartozom a kínai flotta állományába, megoszthatom önnel, admirális.