Ott rejtőzik a baljós ég fölött,

A harsány reklámszünetek között,

A hazug, kincstári mosoly mögött,

A ronggyá szakadozó idegekben

Közéleti patvarkodásban rebben,

Üres tekintetekből vigyorog.

A Jelen buta, süket peremén

Várakozik

A Rém.

Az ostobaság csillaga ragyog,

Egyre butulnak

A hétköznapok.

A fáradt Idő görcsösen pereg,

Vámpírok,

Szörnyek,

Farkasemberek

Acsarkodnak gyermekeink agyában,

S a jövő

Véres foggal

Vicsorog.

Magányt terjeszt üres kábel-zene,

S az ostoba, drótos fülű jelen

Rossz lármájától

Önmagát se hallja.

Puha talpon settenkedik

A sunyi rettenet;

S a világ felett,

Egyetlen árva jelzőlámpa ég.

Pusztul a rét, és növekszik a sár,

S a borzalom még egyelőre

Vár.

Ledől az ünnep, mint régi vár tornya,

Marad helyette eszetlen tivornya,

Végképp meghalnak a meghitt nyarak,

Fehér bottal koldul az Akarat.

Kihal a Hűség,

Kialszik a Hit,

S a butaságon hízik

A profit.

A pénz-mennyország ingatag ladik,

Alatta csöndesen várakozik

A profanizált sunyi kárhozat.

Még rejtőzik,

Várakozik,

Oson

A külvárosi erőszak-soron,

De feni már

A csorba agyarát.

Egyre hátrál

Az Emberség,

A Hit;

És a kapituláns ostobaság

Rekedt hangon kántálja a világba

A reménytelenség mítoszait.