Álmodnunk kell csodaszépet,

Az álom nem érhet véget.

Isten pihen felhőágyon,

A Teremtés – hosszú álom.

Olyan jövőt szolgálhatunk,

Amilyet álmodni tudunk.

Álmodnunk kell csodaszépet;

Álom-létben nincsen végzet.

Jelennel karöltve jár ma

Apáink lidérces álma.

Tótágast áll a mindenség,

Porban a fej – fent a fenék.

Álmodnunk kell csodaszépet,

Csendes, vidám tisztességet.

Mondják el a csöndes esték,

Hogy öröm a kötelesség.

Aki Istent holtnak mondta,

Rég nem él.

Lelki a Hit, anyagi a

Szemfödél.

Felszámolja önmagát

A mű-bazár;

Olcsóbb lesz a piacon a

Mű-halál.

Ex-avantgárd pénz-díszszemlén

Élre áll,

Anyagiasul néhai

Ideál.

Szegény Nietzsche, tán a sírjában

Forog,

WC-csészén ájuldoznak

A sznobok.

Trágyadombon legfeljebb csalán

Terem,

Holt Isten is élőbb, mint a

Posztmodern.

ELSŐ RÉSZ

Prológus

Sokszor volt, hol nem volt…

Sokszor volt három testvér…

Nem tudom, igazából mikor kezdődött a történetünk – annyira nem hosszú az emlékezetem. Élünk egyik életről a másikra, és gyakran találkozunk, ami az esetek többségében nem kellemes.

Kavarognak a korok, jó idők, rossz idők. Békés korszakok, háborús korszakok.

Ők ketten mindig tudják, hol a helyük – én csak keresem. Nem vagyunk egyenlők. De – a Nap rám is ugyanúgy ragyog.

ELSŐ RÉSZ

Prológus

Sokszor volt, hol nem volt…

Sokszor volt három testvér…

Nem tudom, igazából mikor kezdődött a történetünk – annyira nem hosszú az emlékezetem. Élünk egyik életről a másikra, és gyakran találkozunk, ami az esetek többségében nem kellemes.

Kavarognak a korok, jó idők, rossz idők. Békés korszakok, háborús korszakok.

Ők ketten mindig tudják, hol a helyük – én csak keresem. Nem vagyunk egyenlők. De – a Nap rám is ugyanúgy ragyog.

SZÁZHATVANNYOLCADIK RÉSZ

Az egyetemes felelősség azonban kizárólag akkor érvényes, amikor a költő – költőként nyilvánul meg. A költőnek, mint magánszemélynek éppen akkora a felelőssége, mint bármely más magánszemélynek.

Ezért világosan el kell különítenünk egymástól a költő és a magánszemély státuszát.

A költő költőként kizárólag a versen keresztül nyilvánulhat meg. A „versen kívül” nem költő, hanem magánszemély. Költő csak a versében létezik.

Amikor először közétek léptem,

Szeptember volt,

Dalolt a sok virág,

S az égben szállt az illatáradat…

Nehéz lesz majd megszokni

A hiányotokat…

Elbűvölő kis csapat voltatok.

Sok bájos fiatal,

A többség mindig tudta, mit akar,

Szent varázslat időzött rajtatok,

Míg el nem űzte

Csacsogásotok.

Művészpalánták,

Táncosok,

Zenészek;

Jó lenne már tudni, hogy a jövendő

A számotokra majd mit tartogat.

Nehéz lesz majd kezelni

A hiányotokat…

Szárnypróbálgató varázslósereg,

Még a legtöbb pillanat tovaszáll,

De néha már

A levegő megáll.

HARMINCHETEDIK RÉSZ

Az év elején Szigetvár parancsnoka Zeöld István, mint „locumtenens” azaz helytartó. Horvát Stančić Márkot február tizenharmadikán iktatják be a várkapitányságba.

Szulejmán szultán elégedetlen volt a budai pasával, elsősorban azért, mert Tojgun nem tudta elfoglalni Szigetvárt. Az uralkodó leváltotta a pasát, és a helyébe Khadim Alit nevezte ki.

Az új budai pasa nem először viselte ezt a tisztséget. Korábban már volt budai beglerbég, és az egri ostrom eredménytelensége miatt mozdították el.

Okoskodó hitetlenség világa;

A vén irigység kegyet gyakorol,

S piac-illatú búcsúcédulák

Kínálják a műanyag üdvösséget.

Mégis,

Mégis…

Az Idő nekünk itt adott helyet,

Élnünk csak itt lehet.

Okoskodó hitetlenség világa,

Legfőbb törvénnyé lett a kapzsiság,

S a piacgazdaság előnyeit

Mutatja tömérdek hajléktalan.

Mégis,

Mégis…

Itt élünk,

Itt halunk;

Tisztességesek

Itt maradhatunk.

Okoskodó hitetlenség világa,

Isten elé tolakodott a pénz,

És üzlet-mennyországunk szentjei

A Szeretetet feszítik keresztre.

Manapság nagyon elszaporodtak a futballmeccseken a piros lapok. Régebben sokkal kevesebb volt a kiállítás, de ezek gyakran a mai következményeknél nagyobb vihart kavartak.

Labdarúgó-világbajnokságon nem is egyszer fordult elő, hogy a kiállított játékos nem volt hajlandó elhagyni a pályát, és rendőröknek kellett levezetniük a gyepről.

Az 1966-os angliai világbajnokság Anglia-Argentína mérkőzésének 37. percében a német Kreitlein játékvezető kiállította az argentin Rattint.

Önfeledt, huncut napsugár

Ficánkol a fák felett,

Madárcsicsergő reggellel

Kacag ránk a Kikelet.

Eljutott hozzánk a Tavasz,

Örömkapu nyitva áll,

Nincs törvény, hogy végtelenből

Kinek-kinek mennyi jár.

Öröm analfabétái,

Szegény mai emberek;

Tavasznak örvend az Isten,

Csak az ördög kesereg.

Gyors az idő, fogy az élet,

Mint árnyékból szőtt kabát;

Az “előkelő” komorság

Kirabolja önmagát.

Tele örömmel a világ,

Aki tudja, élvezi,

A búsongó mániákus

Soha észre se veszi.