Az egyéniség és a történelem

Az eleve elrendelés tana a reformáció hozadéka, legfőbb haszonélvezője pedig a polgárság, amely szeretné, ha üzleti tapasztalat kialakította kalkulációs logikája segítségével értelmezhetné a történelmet. Ez persze felettébb nehéz. A kalkulációs logika megkövetelte egyszerű és kiszámítható séma követelményeinek a legtökéletesebben az eleve elrendelés elgondolása felel meg. Olyan ez, mintha csak rászabták volna. A polgári gondolkodókat nem érdekelte, hogy ez csupán a klasszikus végzetelv átkeresztelése, lelkesen igyekeztek és igyekeznek minél tökéletesebben a hatálya alá helyezni az emberiség történelmet, ebbeli munkálkodásukban elméleteket alakítanak ki, és igyekeznek ezeknek megfelelően újra és újra értelmezni a históriát.

Ez szomorú és nehéz kenyér. A fránya események nemigen akarnak az elméleteknek megfelelően történni, ami újabb és újabb fejvakarásokra készteti, és mind ingerültebbé teszi a szobatudósokat.

A történelem egyetlen látható hordozója az egyén, ami az emberi kultúra legrejtélyesebb objektuma. Mindenféle mélyen rejtőző mozgatórugók emlegetésével próbálták ugyan kilúgozni a történelemből, de egyre kevesebb meggyőző erővel.

Az egyén értelmezése a modern tudomány legnagyobb kudarca. Jottányit sem jutott benne előre mondjuk Platónhoz és Arisztotelészhez, de még az ókori költőkhöz képest sem.

A pszichológiának az Én-re és az emberi lélekre vonatkozó megállapításait a filozófia eredendően kétkedéssel fogadja. Kant a pszichológia tudományos alapját is kétségbe vonta:

“…a racionális pszichológia puszta téveszmékből ered. A tudat egységét, melyen a kategóriák alapulnak, itt a szubjektum mint objektum szemléletének teszik meg, és a szubsztancia kategóriáját alkalmazzák rá. Ám ez az egység csupán a gondolkodásban rejlik, s a gondolkodás önmagában nem nyújt objektumot; így tehát a tudat egységére nem alkalmazható a szubsztancia kategóriája, mivel ez feltételezi a mindenkor adott szemléletet, s ennélfogva ama szubjektum egyáltalán nem ismerhető meg. Így tehát a kategóriák szubjektuma nem nyerhet fogalmat önmagáról mint a kategóriák objektumáról azáltal, hogy elgondolja a kategóriákat, mert csak úgy gondolhatja el őket, ha alapjukul teszi meg tiszta öntudatát, melyet pedig meg kellene határoznia. Ugyanígy ama szubjektum, melyben az idő képzetének eredendő alapja rejlik, nem határozhatja meg ezáltal önnön időbeli létezését; s ha ez nem lehetséges, úgy nem lehetséges az sem, hogy önmagát (egyáltalán mint gondolkodó lényt) kategóriák útján határozza meg.” (KANT, Immanuel, A tiszta ész kritikája, Ford. Kis János, 1995: 334.)

Kant ellenvetéseit nem egykönnyen lehetne megcáfolni. A pszichológiának az állatkísérletek alapján levont következtetéseinek az emberre való alkalmazása filozófiai értelemben általában véve nagyon is vitatható.  Jean-Paul Sartre is tiltakozott:

“Nem becsüljük le az állatpszichológia és a pszichológia adatait, de az természetes, hogy a világban-való-jelenlét, amelyet ezek az ideológusok leírtak, igenis jellemzi az állatvilág egy szektorát, vagy talán az egészét is. Ám ebben az élő univerzumban az ember a mi számunkra kitüntetett helyet foglal el. Először azért, mert nem lehet történeti, vagyis szüntelenül meghatározhatja magát saját praxisa által, az elviselt vagy kiprovokált változásokon és bensőiesítésükön, azután a bensőiesített kapcsolatok meghaladásán keresztül. Továbbá, mert úgy jellemzi magát, mint a létezőt, aki mi magunk vagyunk.” (SARTRE, J. P. Módszer, történelem, egyén. Válogatás Jean-Paul Sartre filozófiai írásaiból. Szerk. TORDAI, Zádor, (Ford. NAGY) Géza;1976: 267.)

Ez természetes: amilyen mértékben az állatvilág részeként értelmezi az embert a pszichológia, legalább ugyanolyan mértékben kell a filozófiának tudatosítania: “az élő univerzumban az ember a mi számunkra kitüntetett helyet foglal el”. Az ember semmiképpen sem lehet csontok szövetek és idegpályák rendszereinek összege, hanem annál sokkal több; az emberi lényeg megtestesítője. Az emberi lényeg pedig semmiképpen sem pszichológiai, hanem filozófiai fogalom. Az emberi lényeg semmiképpen sem fogható fel részeinek összegeként. Ezért fennáll a veszély: minél több állítólagos részinformációt tudunk meg az ember valamely tulajdonságáról, annál kevésbé látjuk át az emberi jelenség egészét, tehát a tények számának növekedésével egyenes arányban az emberről való tudásunk — csökken.

A pszichológia és a pszichologizmus hiányosságaival szembeni reakcióként alakult ki… egy új diszciplína, a fenomenológia. Alapítójának, HUSSERL-nak először is a következő igazság tűnt fel: összemérhetetlenség van a lényegek és a tények között, s aki vizsgálatát a tényekkel kezdi, az sohasem jut el a lényegekig. Az emberi jelenség az egzakt tudomány eszközeivel aligha vizsgálható.

“…az ember ugyanolyan típusú létező, mint a világ, és lehetséges, miként HEIDEGGER hiszi, hogy a világ és az “emberi valóság” (Dasein) fogalmai elválaszthatatlanok egymástól. S éppen ezért a pszichológiának bele kell nyugodnia, hogy az emberi valóság kicsúszik a kezéből, ha létezik egyáltalán ez az emberi valóság.” (SARTRE, J. P. 1976: 31.)

Komoly útmutatásnak és figyelmeztető jelzésnek kell tekintenünk a filozófia kételyeit. Az utóbbi másfél évszázadban a pszichológia elméletei gyakran befolyásolták az irodalmat és a történettudományt, és korántsem biztos, hogy az ilyen módon létrejött művek időtállónak bizonyulnak. A filozófia figyelmeztetése: a pszichológiai gondolkodás előtérbe kerülése a művészetben távlatvesztést eredményez.

Az ember lényegesen összetettebb jelenség annál, amit az egyes tudományok állítanak róla. A XIX. századi embertudományok teljesen mechanikusan vezettek vissza mindent az öröklődésre és a környezet hatásaira. Ez filozófiai értelemben azt jelentené, hogy életünket a genetikai végzet és a szociális végzet határozza meg. Ez ellen persze minden, magára valamit is adó filozófiának és pedagógiának tiltakoznia kell, hiszen ez a szemlélet a filozófia értelmét, illetve a nevelés lehetőségeit csaknem a nullára redukálja. Vannak azonban az emberi jelenségben igazi rejtélyek is.

“Régóta divatos ugyan tiszta lapnak vélni minden egyes emberi agyat, amely csak a születés után telik meg a tanulás során elsajátított ismeretekkel, ez a nézet szánalmasan adós maradt az emberi nyelv kialakulásának magyarázatával.” (BARROW, J. D: A művészi világegyetem. Ford. dr. ABONYI, Iván, BÉRESI, Csilla, dr. BOTH, Előd; Budapest, Kulturtrade Kiadó 1998: 102.)

A nyelv kialakulása ama banánhéjak egyike, amelyen mind a genetikai, mind a szociális végzet elcsúszik.

Az egyéniség, mint a történelem hordozója, nemigen illeszkedik az eleve elrendelés alapján álló történelem-elméletek Prokrusztész-ágyába.

A kalkulációs logika legnagyobb problémája – amiért a történelemre voltaképpen nem alkalmazható – hogy hosszú távon mindig téved. Ez törvényszerű, hiszen a kalkulációs logika alapvetése – a mindenkori nagyhatalmi status quo többé-kevésbé változatlan formában való fennmaradása – igazából merőben ellentétes a valóságos történelmi folyamatokkal.

A jelenkori történetírás nagy erővel hárítja az alternatív történelem szempontjait. Olyan irányba befolyásolja olvasóját, hogy annak egyáltalán eszébe se jusson megkérdőjelezni a történetírói felfogás érvényességét, még részletkérdésekben sem. Ez néha mulatságos szituációkat szül.

Zsigmond királyunk a magyar uralkodók között egyedül volt képes valódi európai katonai együttműködést létrehozni a örök ellen. Elérte, hogy a százéves háborúban angolok és franciák fegyverszünetet kössenek, és mindkettő csapatokat küldjön a parancsnoksága alá. A nagy reményekkel induló hadjárat azonban Nikápoly mellett csúfos fiaskóval ért véget.

A hadjáratra a történetírás a szükségszerűség kényszerzubbonyát erőlteti. Leírják, hogy a török állandó hadsereg pusztán állandó mivoltából fakadó korszerűségével szükségszerűen győzte le a feudális jellegű nemzetközi haderőt.

Ez a logika önmagában is biceg – ha összevetjük az eseményekkel. A török had (hogy mennyiben lehet ekkor állandónak tekinteni, ne taglaljuk) fő erejét éppenséggel az európai lovagokhoz nagyon hasonló státuszú, feudális alapon álló szpáhik alkották. Viszont valóban volt az oszmán seregnek egy többé-kevésbé állandónak tekinthető, nagy harcértékű eleme: a janicsárság.

Talán ők döntötték el a csatát?

Aligha. Őket a lóról szállt francia lovagok szétverték a csatamezőn.

A történetírás figyelmen kívül hagyta Zsigmond személyes tulajdonságait. Ez a királyunk kiváló diplomata volt, és csapnivalóan rossz katona. Minden háborúját elveszítette – minden ellenfelével szemben. Képtelen volt helyes döntéseket hozni, nem tudott fegyelmet tartani, egyes alvezérei szeszélyesen torzsalkodtak egymással, gondolomformán vonultak ide-oda, nem tartották magukra nézve irányadónak a parancsokat – vagyis a többi háborújában is pontosan ugyanazok a hibák fordultak elő sorozatosan, amelyek a nikápolyi vereséget okozták…

Elődje, Lajos meg éppen ellenkezőleg: kiváló katona volt, de szűk látókörű és tehetségtelen diplomata. Sorra minden háborúját megnyerte, de a legnagyobb győzelemből sem tudta kicsikarni a legkisebb előnyt sem. A legyőzött Velence a béketárgyaláson a diadal gyümölcseinek jelentős részét egyszerűen – visszaalkudta.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni az egyéniség szerepét a történelemben.

A történettudomány mindig azt tekinti realitásnak, ami megtörtént.

Képzeljük el a következőket:

A Santa María, a Nina és a Pinta elsüllyednek egy viharban, Goa szultánja alattomos rajtaütéssel elpusztítja a portugál kolóniát, ugyanakkor pedig a moszkvai nagyfejedelemség trónjára igen becsvágyó, bátor agilis és tehetséges uralkodók egész sora kerül.

Képzeljük el azt a történetírást, amely mániákusan bizonyítja nekünk, hogy Amerika és a Távol-Kelet felfedezése csak a szárazföldön (illetve a Bering-szoroson) keresztül volt lehetséges, hogy nem volt realitása egyes nyugat-európai államok kalandos elképzeléseinek, hogy mindezek tengeri utakkal is lehetségesek.

Ha bizonygatná nekünk, hogy egy karavellára csak ötszáz ember fért, egy szárazföldi expedícióra meg több tízezres hadak indíthatók.

Hogy mindez szükségszerűen történt így…

Folytatása következik.