Amikor mindenféle köztolvajlásról meg üvegzsebről (zsák meg a foltja), illetve ezzel kapcsolatos felelősségre vonásról hallok, nem csak a kis és nagy tolvajokról szóló közismert mese jut az eszembe. Az a történet különben igen régi, Leiningen-Westerburg Károly naplójának tanúsága szerint az aradi ítélethozatal után maga Damjanich János idézte…

Magyarországon a helyzet már akkortájt se volt jobb?

A jelek szerint már akkor is létezett a jelenlegi közmeggyőződés két alapvető eleme:

1. “Odafent” köztolvajlás folyik

2. A legnagyobb bűnösök mindig elkerülik a felelősségre vonást.

Utóbbi csak akkor lehetséges, ha létezik az áthárítás technikája.

Persze, az sem lehet mindig sikeres. Bűnbakot találni akkor lehet, ha van megfelelő jelölt…

De a kis bűnösök általában meglakolnak…

——-

Valamikor egy fösvénységéről (is) hírhedt híres katolikus plébános értesül róla, hogy meglátogatja a püspöke. Meg kell vendégelni. Mi kell ahhoz?

Számoljunk.

A püspök úr nem vegetáriánus, sőt a húst nagyon is kedveli. A kísérete úgyszintén. Mint egy farkascsorda. testvéreim az úrban szeretnének nagyot zabálni, én meg sajnálom rá a költséget – az Úr ne rója fel bűnömül.

Nagy remegve pénzt ad a szakácsnénak.

- Szabóné, ebből vásárolhat öt font húst!

(Öt font az mai mértékkel körülbelül 2,5-3 kiló)

A szakácsné hétköznapi korrupcióra készül. Előbb tájékozódik, de hamar rájön: a kapott összegből alig tud elsikkasztani, legfeljebb néhány fillért. Romlott vagy kétes minőségű húst vásárolni nem mer, abból baj lenne.

Jobb ötlete támad.

Miért ne kapja meg az öt font hús árát kétszer?

Ijedten ront be a paphoz:

- Nagy baj történt, tisztelendő uram! Mind megette a húst a macska!

A pap döbbenten néz.

Reflexmozdulattal nyúl a bukszája után, de visszahúzza a kezét. Nem stimmel a dolog.

- Mind megette, Szabóné?

- Mind tisztelendő atyám!

- Semmit sem hagyott belőle?

- Nem hagyott, tisztelendő atyám!

A pap a homlokát ráncolja. Öt font hús. Az egy farkasnak is sok.

- Biztos, hogy megette?

- Biztos, tisztelendő uram!

A szakácsné bosszús képet vág. Eddigi gazdáit mind meglopta. Majd pont’ ez a kenetteljes képű csuhás fogja őt rajtakapni! Még mit nem!

- Szabóné, jól gondolja meg, mit felel. Mind megette a macska? Mind az öt font húst?

- Mind megette, tisztelendő uram.

A kocka el van vetve. A pap bólint.

- Hozza ide a vétkest, Szabóné. Meg egy mérleget is.

A szakácsné elkapja a megtermett kandúrt, és hurcolja be a dolgozószobába. Hadd lássa csak a pap, milyen tagbaszakadt jószág ez a kandúr, igazán felfalhatta (volna) azt a nyomorult húst.

- Ez az állat ette meg a húst, Szabóné?

- Ez, tisztelendő atyám.

- No, ha ezt ette meg, akkor tegye őkelmét a mérlegre.

A macska súlya pontosan öt font volt.

A szakácsnő sunyított.

- Szóval ez a macska ette meg az öt font húst, Szabóné?

Mit lehet itt felelni?

- Ez ette meg, tisztelendő uram.

A pap szép lassú mozdulatokkal kinyitotta a kredenc ajtaját, benyúlt, és előhúzott onnan egy hosszú mogyorófa pálcát. Lesimította, és megnézte, hogy jól suhog-e.

A szakácsnő megremeg. Csak most érti meg, hogy ebből ménkű nagy verés lesz. Elsápad. Álltában reszketni kezd a kövér tompora.

- Szóval megette a macska, Szabóné?

- Meg, tisztelendő uram. – dadogja kétségbe esve.

- Hát, ha megette, akkor az öt font hús meg is van. De hová lett a macska?