Ezt a történetet Jókainál olvastam valamikor.

—————————————-

Szolgabíró uram József névre hallgatott, és a névnapján kivezényelte a cigányzenekart. Abban az időben ez volt az előkelő, a városi, az úri módi, faluhelyen akkortájt a tánchoz szükséges zajt még a dudások szolgáltatták.

A rajkók az ámbituson bazseváltak, míg az uraságok bent, a szálában ropták.

A zenekar enni-inni nem kapott, kérni meg nem mertek; kirendelésük afféle feudális szolgáltatásszámba ment. A jobb érzésű urak persze nem szokták étlen-szomjan a zenészeiket; de József szolgabíró úr köztudomásúlag feledékeny ember, volt, amellett bosszúálló volt a híre. A cigányzenészek zenéltek hát, mivel jobb, ha a szolgabíró úr csak megfeledkezik róluk, mintha megharagszik.

Hanem az ámbituson állt egy ütött-kopott almárium. Alkalmasint valami ócskásra várakozott, vagy olyan tulajdonosra, akit szolgabíró uram megszánhatott, és aki esetleg még hálát is rebeghetett neki, ha megszabadítja a rissz-rossz szekrénytől. Amíg ilyen boldog szekrénytulajdonos elő nem találtatik, az almárium ott fog szégyenkezni a nyílt ámbituson, mert szolgabíró uram sajnál pénzt adni a fuvarosnak.

Nem is az almárium volt az érdekes, hanem a teteje. Itt ugyanis számos üres palack sorakozott. Némelyikükön a címke – akkoriban egyszerűen színes papíros – is ott maradt, jelezve, miféle itóka volt bennük fénykorukban.

Olvasgatják a cigányok:

Jamaica rum.

Az jóféle. Jobban földhöz keni az embert, mint Lajcsi a kocsmában.

Bordeaux.

Hát ez meg mi a markoláb?

Egyik se tudta.

Nem maradt-e valamelyikben némi ital. Elsőre úgy látszott, nem. Jobban odanéztek.

Hát bizony hátul, a többi mögé rejtve akadt egy flaska, ami csaknem tele volt. Érdekes feliratot hordott a hasán:

Szexárdi.

- Te, azt mintha nem x-szel köllene írni…

- Bánom is én, nem vagyok én oskolamester, annak a lelkin száradjon. Hanem abbul innunk. köllene…

- Várjatok avval, hé! Ki tudja, mi van benne! Vajon mért nem itták meg azt is az urak?

- Én tudom, mért nem!

- Na, mondd csak!

- Mert a hajdú ellopta! Elcsente, idetette a többi flaska mögé, aztán rájár!

- Tyű, az meglehet!

- No, ha a hajdú ihatja, mink is megihatjuk!

Nem tudták persze, hogy az üveg valóban a hajdúé, de a tartalmát nem iszogatni szokta, hanem a csizmáját fényezte vele.

Az elhatározást tett követte, a legifjabb zenész rögvest elragadta a flaskát az almárium tetejéről.

Természetesen nem húzhatta meg elsőnek akárki, ez a prímás előjoga volt. Szájához illesztette, és meg is húzta derekasan.

Már közben érezte, hogy ez közönséges suvick. Szeretett volna egy jóízűt káromkodni, de még idejében meggondolta magát. A fene essen a hajdújába! Ha most elkáromkodja magát, mind kiröhögik, a lármára az urak is előjönnek, és azok is kacagni fognak rajta. Holnapra a dolog a vajda fülébe jut, aztán az is kiröhögi. Na, így megszégyenülni igazán nem akart. Azt már nem! Ebben a suvickos slamasztikában akkor se marad egyedül, ha cigánygyerekek hullanak az égből!

Higgadtan elvette a flaskát a szájáról, nagyot böffentett, a bő inge ujjával akkurátusan megtörölgette az üveg száját, aztán továbbadta a kontrásnak.

- Nesze, Gazsi!

Gazsinak bizony a torkán akadt, roppant sorsüldözött képet vágott, de neki sem volt szíve teremtettézni, hanem továbbadta a klarinétosnak.

- Kevés híján a torkomra ment!

Ellenben a klarinétos fuldokolni kezdett a borzalmasan csizmakenőcstől, de férfiasan összeszedte magát. Még újabbat is kortyolt, megpödörte a bajszát aztán imigyen vonta le a konzekvenciát:

- Eb a gyomrát annak a hajdúnak, de jóval él! – azzal máris adta tovább a cimbalmosnak.

Ez volt a legöregebb. Már az első kortynál tudta, miféle nedűt kóstol, és hogy az ebhitű társai lóvá tették. Szétnézett, látta, hogy a bőgős még hátra van. Az pedig régi haragosa, lehetetlen, hogy pont neki ne jusson belőle.

Átnyújtotta a flaskát a bőgősnek.

Ez volt mind között a legkortyondibb. Még meg is nézte, hagytak-e neki eleget. Látta, hogy bőven van még a flaskában. Ettől megnyugodott. Szerencsétek. Jó nagyot nyakalhat.

Megigazította a gigáját, jól ráharapott az üvegre, és leöntötte a torkán.

Észrevette persze ő is, hogy mit iszik. De miért ő legyen az, aki elrontja a mókát, ha a többi mind jó pofát vág? Azért se!

Leöntötte a torkán mind, ami még volt az üvegben. Megtörölte a száját.

Na most aztán néztek egymásra a zenészek. Méghozzá percekig. Közben a muzsikálást is abbahagyták.

Ez persze nem volt ínyére szolgabíró uramnak, mert tüstént hozzájuk menesztette a hajdút, fejezzék be a lazsálást, és játsszanak, de derekasan, mert a hölgyek és urak még táncolnának.

Mivel nem mozdultak, a helyi karhatalom még megtoldotta:

- Bazseváljatok már, purdék, az anyátok istenit!

Mivel így rendre oktatta a rendetlenkedőket, peckesen elvonult.

A klarinétos kezdte a röhögést.

- Mit nevetsz, hé?

- Arra gondolok, hogy a holnapi szolgabírói eligazításon ennek nem fog fényleni a csizmája!

Erre mind nevetni kezdtek. Néhány pillanat múlva a vén cimbalmos megszólította a prímást:

- Hanem te, Csicsa! Mi lenne, ha ennénk erre a jóféle nedűre valami – kefét?