Ezt a történetet csaknem harminc éve hallottam először. Aki elmesélte, neveket is mondott, és határozottan Baját nevezte meg helyszínként.

Azóta hallottam többször is; négy-öt egyéb kisvárosba helyezve.

A hitelességéért nem teszem tűzbe a kezem – jellemzőnek nagyon jellemző.

————-

1951-et írtak.

Annak idején Rákosi Mátyás volt a magyar színpadok legnagyobb sztárja, a Deus ex machina legfőbb istene.

A korabeli kortárs magyar dráma egyik alaptípusának visszatérő motívuma volt, hogy a kialakult nehéz, csaknem tragikus helyzetnek nincs megoldása. A gonosz győz, és senki sem tehet ellene semmit. A vidéki Magyarország helyi kiskirályai triumfálnak, letörik a főhőst – a szerelmespárt, vagy a bátor, munkás származású fiatal férfit vagy nőt – a megrágalmazott börtönbe vagy akasztófára kerül, a gonosz tovább űzi kisded játékait.

Csakhogy…

Isten őfelsége – azazhogy az MDP főtitkára résen van.

Hiszen ő mindig éber.

Bizonyos Rajk László árulásának rettentő veszedelmét is az ő ébersége hárította el a Párt egéről.

——-

Szóval Rákosi Mátyás.

Rákosi Mátyás elvtárs-pajtás. Az igazságos Rákosi elvtárs, aki – agitprop-elvtársak izzadságszagú agyalmányai szerint, amiket sikertelenül próbáltak a nép között terjeszteni – modern kommunista Mátyás királyként járja az országot, és mindenütt megakadályozza, hogy a népet sanyargassák.

Rákosi elvtárs igazságot tesz.

A darab tetőpontján megjelenik hát a színpadon Rákosi elvtárs.

Véletlenül arra autózott.

Ha pedig erre autózott, hát tájékozódik, és az ő zsenialitása ellen a gonosznak orvossága nincs. Fordul a kocka.

Némely színházban akadt olyan szereplő, akit alkati okoknál fogva kimondottan az ilyen szerepekre tartalékoltak.

A közönség persze Rákosi felléptére tombolni kezdett. Akiknek az volt a feladatuk, elkezdték, a többiek meg saját jól felfogott érdekükből folytatták. Nehogy valakinek feltűnjön, hogy ők nem őrjöngenek.

——————

A mi történetünknek nem Rákosi Mátyás elvtárs-pajtás a hőse.

Hanem egy tánctanár.

Eme tánctanár száraz, humortalan agglegény volt, ötvenes éveit taposta. Egy kicsit idősebb volt a XX. századnál. A kor persze nem érdem, hősünk még mindig ugyanabban a végtelen naivitásban élt, amit már rég megszokott. Csöndes, szerény, magának való, öregedő férfi, akinek az életében különösebb kalandok nem voltak. Utolsó kihágása az lehetett, amikor kilencéves korában csúzlival eltalálta az Osztrák-Magyar Monarchia egyik átmenetileg ittas tisztviselőjének kincstári ülepét, de már az is régen elévült, tekintve, hogy az apja igen elnadrágolta érte.

———

A derék tánctanárunk nem volt tisztában vele, hogy kicsoda Bogár Imre. A mai Olvasók egy része se tudja, ezért el kell mondanom.

Nem, most nem a híres lovas betyárról, az egyik legrégibb és legegységesebb betyárballadánk hőséről van szó, ez a Bogár Imre egy évszázaddal később élt.

Ő volt az állami ítélet-végrehajtó.

A hóhér.

———-

Vasárnap volt, szép tavaszi nap, és a város fiatalsága némi szórakozásra vágyott. Erre meglehetősen szerény keretek között nyílt lehetőség.

A tánctanárnak volt egy ócska gramofonja.

Megkérték hát, szolgáltasson zenét. Rövid ideig kérette magát, aztán ráállt. Csaknem ötven lemeze volt, másik ötvenet a városban gyűjtöttek össze, volt hát elegendő zene a mulatsághoz. Nagy nehezen kikönyörögték a párttitkártól a helyi kultúrház egyik termét. Hajrá, bulizunk!

Mai szemmel sivár és szegényes lehetett a buli, de igazából nincs összehasonlítási alapunk. A tipikus mai bulizó fiatal torkig lakott buli minden nemével, unott-buta képpel fölényeskedik, irdatlan időt-energiát fecsérel a szórakozásokra, mégsem ismeri a kikapcsolódás valódi értékét, hiszen valójában soha sincsen bekapcsolva.

Akkoriban más volt a helyzet.

A szórakozás mindenféle lehetősége eufóriát okozott a fiatalság körében, hiszen olyan ritkán adódott rá alkalom. Az öröm, lelkesedés a mulatság hőfokát olyan magasra emelte, ami manapság nem lehet gyakori.

Nem a szegényes körülmények számítanak igazán, és a rossz zenére is lehet jót táncolni.

Csodálatos volt a hangulat.

Egy ideig.

Mert hát – az éberség a mulatságra is betette a lábát…

——-

Szív küldi alapon mentek a gramofonról a zeneszámok. Egy ideig ezzel nem is volt semmiféle probléma. Aztán – már estefelé – érkezett egy ilyen kérés:

Bogár küldi Rákosra a Matyinak!

A derék tánctanár ugyancsak naiv ember lehetett, mert ezt a kérést ugyanúgy felolvasta, akár a többit. Sőt: teljesítette is…

Nyilván el kellett volna süllyesztenie, ízetlen tréfának kellett volna kezelnie – merthogy az volt.

Számára tragédia lett, sőt katasztrófa.

A fekete autó öt perc múlva megállt a kultúrház bejárata előtt. A mulatságnak véget vetettek, a tánctanárt bilincsben vitték el. A bőrkabátosok még kiosztottak néhány pofont a fiúknak, hátha köztük van a jelige kiagyalója is.

Merthogy az nem lett meg. Nem tudták kiverni a tánctanárból. A szerencsétlen valószínűleg megmondta volna, ki az, de nem tudta.

A tánctanár megjárta Recsket – évek múlva került haza, negyvenöt kilóra fogyva.

——-

Szóval:

Bogár küldi Rákosra a Matyinak…

A nyomorult tánctanár teljesítette.

A kért nóta így kezdődött:

Lesz maga juszt is az enyém!