Azt írja a hogyishívják:

http://www.fn.hu/belfold/20100421/hogyan_rothasztja_tulzott_gyozni/

“A hazai döntéshozók túlságosan nyerni akarnak; a tisztes versenynél is fontosabb a győzelem. Ez teremti meg a korrupció kultúráját, amelynek költségei úgy ahogy számszerűsíthetők, erkölcsromboló hatásai viszont aligha. Pedig az életszínvonal az átláthatóan működő, közösségi célokért is küzdő társadalmakban a legmagasabb. A vállalati korrupciós kultúra módszereiről és a kivezető útról szól Héjj Tibor írása.”

Igen, korunk egyik alapkérdése: versengés vagy kooperáció. Mi magunk általában a kooperációt választanánk, tudván, hogy (K.Lorenz szavaival) a versengés kölcsönösen előnytelen kapcsolat. Ezzel szemben a nálunk csaknem harminc éve tomboló (a posztkommunista időkben kezdődött) fékevesztett vadkapitalista ideológia mindenképpen a versenyt akarja ránk erőltetni.

Lényegében ránk is erőltették. Az utóbbi húsz év története erről (is) szól; versengés egy fantommal, árnyékbokszolás, vereségek véget nem érő sorozata. Legalábbis a többség számára. Mert vannak itt nyertesek is.

(Más kérdés, szeretnénk-e közéjük tartozni… )

És csökönyösen erőltetik a versengés ideológiáját; szólnak a tamtamok, bőgnek istentelen hangerővel még most is.

Nagyon megijedtem, amikor kedvenc politikusunk annak idején közölte, hogy Magyarország a győztesek országa lesz. Mert a “győztesek országa” formula a gyakorlatban természetesen azt jelenti, hogy a vesztesek még inkább vesztesek lesznek. Isten óvjon bennünket politikusunk fantazmagóriáitól; menjen csak az ipse haza, és vigyázzon, nehogy apró lakótelepi kuckójában kiüssön még egy tűz a medence és a szauna között.

Nálunk a győztesek kérkednek győztességükkel, vagy éppen ellenkezőleg: azon siránkoznak, hogy nem elegendő mértékben győztesek.

A vesztesek zöme igyekszik talpon maradni. Tudomásul vették, hogy számukra nincs luxusköltekezés, külföldre mászkálás stb. Hétköznapi problémáik kezelésében ezek nem is különösebben izgatják őket.

Most éppen reménykednek: hátha más lesz. Hátha ezután nem fojtanak el felülről csírájában minden pénzkereseti lehetőséget, ahogy az elmúlt néhány évben történt. Hátha végre enyhül a bürokratikus nyomás terhe. Hátha továbbra is életben lehet maradni…

A hétköznapokban nemigen érdekli őket, hogy lesz-e lehetőségük az életben valaha is luxusköltekezésre, vagy külföldi kóválygásra.

Szar a világ, tök a tromf.
A vesztesek nem kuncsorognak segélyért. Nem akarják, hogy a politika bármit is tegyen értük. Csak egyet akarnak: tegye lehetővé, hogy ők tehessenek magukért.

A vadkapitalizmus egyik legvisszataszítóbb rögeszméje a versengés. Mit mond erről a pszichológus?

(Az idézet forrása: ARONSON, Elliot (2002): A társas lény. (Ford. ERŐS, Ferenc) Budapest, KJK - KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., 264. oldal)

“Úgy tűnik, hogy a mi amerikai kultúránk alapja a versengés: megjutalmazzuk a győzteseket és mellőzzük a veszteseket. Oktatási rendszerünk két évszázada a versengésen és a szelekció törvényén nyugszik. Néhány kivételtől eltekintve gyerekeinket nem arra tanítjuk, hogy szeressék a tanulást, hanem arra, hogy jó osztályzatokat hajszoljanak. Amikor egy neves sportszakíró, Grantland Rice azt mondotta: nem az a fontos, hogy nyerünk vagy vesztünk, hanem az, hogy játsszunk, akkor ezzel nem az amerikai életformát jellemezte, hanem gyógymódot javasolt arra, hogyan lehetne felszámolni a nyereségközpontúságot. Egész kultúránk a győzni akarás őrületében szenved — a bajnoki mérkőzés játékosától, aki könnyekre fakad, amikor a csapata kikap, az egyetemistákig, akik kórusban kiabálják a lelátókon, hogy “mi vagyunk a favorit”; Lyndon Johnson exelnöktől, akinek ítélőképességét minden bizonnyal eltorzította az a gyakran hangoztatott kívánsága, hogy nem ő akar lenni az első olyan amerikai elnök, aki elveszített egy háborút, a harmadik osztályos gyerekig, aki gyűlöli az osztálytársát, mert az jobban szerepelt nála a számtanversenyen. Vince Lombardi, egy neves profi rögbiedző ezt az egész hisztériát egy mondatban foglalta össze: “A győzelem nem a legfontosabb, csak a győzelem a fontos !” Ennek a gondolkodásmódnak az elfogadása azért olyan megdöbbentő, mert az következik belőle, hogy a győzelem mint cél mindenféle eszközt szentesít, amely e célhoz vezet, még a rögbimeccs esetében is, amelyet pedig eredetileg szórakozásnak találtak ki.”

Pontos kórkép.

Nézzük, mit ír még a hogyishívják:

“Nem szorul bizonyításra, hogy ma, Magyarországon erőteljesen jelen van a korrupció. Szinte nem telik el olyan nap, hogy ne hallanánk vélt, majd bizonyított vagy akár tudott, de (még?) nem bizonyított esetekről.

Korrupció nemcsak nálunk van, hanem mindenütt. Ugyanakkor nagyon eltérő ennek elterjedtségi mértéke, és ezzel arányos a társadalmi megítélés is (nem mindegy, hogy ez része-e a „szokásos üzletmenetnek”, vagy rendkívüli esemény?!).”

Már többször leírtam: véleményem szerint a korrupció nem egyszerűen eltévelyedés, hanem a rendszer integráns része. Retorikai értelemben szabad és demokratikus világunkban ez alakítja a tényleges játékszabályokat,  általa jönnek létre a tényleges gazdasági és hatalmi viszonyok.

Egyáltalán nem csodálkozom rajta, ha a szakértők a  korrupciós kultúra kifejezést használják.

“A „klasszikus eset”, amikor magáncég korrumpál állami, önkormányzati, hatósági vagy más közpénzt és jogokat osztó szervezetet. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy elég egy kérdés és a rá adott válasz: „Mennyi az árbevételedből az állami, megmondom milyen vagy?!” 5-20 százalékarány teljesen elfogadható, hiszen beesett ilyen megrendelés is, de nem ebből élnek – zöld. 20-50 százalék esetén látszik, hogy igen jelentős, vajon hogyan- sárga. 50-80 százalék esetén (disztingválva, hogy milyen hirtelen lett ennyi, milyen találati aránnyal; hány ügyfélnél, mi a közös bennük, stb.)- általában jogosan gyullad ki a piros lámpa. 80 százalék fölötti állami megrendelés esetén, különösen olyan területen, ahol elvileg másnak is kellhet ilyen szolgáltatás (pl. ügyviteli szoftver, humán tanácsadás), mégis szinte csak ilyen ügyfelek és árbevételek vannak – tuti a villogó (előbb-utóbb valóságos) „kék fény”…”

Hm..

Hm…

“Kerülhető a feltűnés a látszatversenyek révén. Primitív változatban azonos tulajdonú cégek versengenek, de elegánsabb, ha külföldi áttétellel tűzdelten, a kapcsolódás nehezen (át)látható, ám az érdekcsoport azonos. Az újabban kialakuló legszofisztikáltabb módszer, amikor egy átlátható tulajdonú helyi cég a kierőszakolt nyertes – mely cég megvételére azonban a háttérben a szálakat kézben tartó érdekkör előre opciós szerződést kötött…”

Hm…

Hm…

“Közismert, hogy van olyan világcég, amelyik eltérő etikai normák szerint köt üzletet vagy válogat ki kulcsembereket Nyugat-Európában, mint Kelet-Európában. Itt nálunk – kvázi alkalmazkodva a helyi viszonyokhoz – olyan értékesítési felelőst keresnek (és persze találnak), aki elé ugyanolyan célokat tűznek, vagy olyan iparágban, szegmensben kell „hoznia a számokat bármi áron”, hogy azt csak korrupciós eszközökkel lehet elérni, de létrejön a megegyezés. Az pedig lényegében arról szól, hogyha „ügyes”, akkor jól jár ő is, a vezetés is, a cég is, ha pedig nem (akár azért, mert rosszul intézi a korrupciót, akár azért, mert nem tesz ilyet), akkor ő rosszul jár, a felettesei pedig keresnek mást, hogy az első eset következzék be. „Odahaza” ezt nem mernék megtenni, de nem is lenne szükség rá.”

Remek…

Hm…

Hm…

Miért gondolom azt, hogy ez a rendszer gyógyíthatatlanul beteg?