Néhány napja elindult a KIMTE vers szekciójának új honlapja. Benne a Magyar Parnasszus és az Élő Magyar Líra Csarnoka.

A beküldött verseket rangsorolva tesszük fel a Parnasszus különféle fokozataira. Nem kerülhet egymás mellé a gyönge és a kiváló. Ez egyike legfontosabb alapelveinknek.

A kanonizált költészet hívei nem tudnak majd olyan olcsó módon támadni, mint az a Szerző, akinek a cikkét az utóbbi bő egy évben kétszer is beidézték velem szemben, először az sfblogs.net-en, utóbb a poet.hu-n.

Kár volt többször is beidézni, mert amúgy elég zagyva cikk, komoly fogalomzavarokkal, és az intellektuális bátorság is hiányzik belőle, mert mindig mindent a könnyebb végéről próbál megragadni.

Az illető elég szánalmas gondolatmenettel kényelmesen egy kalap alá vett minden amatőr költőt, idézett az általa fellelhető leggyöngébb versből, aztán elmondta a szentenciáit. Azzal a leggyöngébb verssel aztán jól jellemezte az egész magyar amatőr költészetet. Gondolja ő.

———-

Hamarosan elmennek az első meghívások, amelyek a Csarnokba invitálják a legjobb mai magyar költőket. Nagy gonddal fogunk eljárni. A költészetre – mármint a valódi, a közönséggel kommunikálni képes költészetre – nagy szükség van.

———

Beköszöntőm a következő volt:

———

KEDVES SZERKESZTŐTÁRSAIM, KOLLÉGÁIM, BARÁTAIM!

Sok sikert, örömet, szép élményeket kívánok Mindenkinek az induláshoz!

Az Élő Magyar Líra Csarnoka és a Magyar Parnasszus nem egy újabb amatőr magyar lírai honlap, amely szép nyugodtan elfoglalja majd helyét a többi között. Nem, mi valami újat, szebbet, többet, nagyobbat akarunk.

Más honlapokon néha nagyon különböző értékű művek kerülnek egymás mellé. A kezdetlegesen döcögő, bájosan naiv versezet mellett esetleg olyanra bukkanhatunk, amit lírai értéknek kellene tekintenünk. A gyenge művek közé szorult alkotások helyzete reménytelen, a kanonizált, hivatalos lírát szolgáló kritika aztán nagy előszeretettel mossa egybe, és illeti dilettáns megnevezéssel valamennyit, állításainak alátámasztására pedig mindig kéznél vannak a gyenge versecskék, amelyekből kedvére idézgethet.

Nálunk erre nem lesz lehetősége. Mi értéket keresünk, és a valódi értéket elkülönítjük a másodlagostól, a kezdetlegestől meg legfőképpen.

Az esetleges dilettáns (és hasonló) minősítéstől nincs félnivalónk; egy-egy levitézlő, idejétmúlt szemlélet gyakorta tiszteli meg ezzel az utána következőt. Nem keressük a tollharcot senkivel, de talán nem is kerülhetjük majd el. Senkit sem akarunk kiszorítani vagy eltaposni; csak lehetőséget akarunk teremteni az általunk értékesnek tartott lírai művek számára. Ha azonban valóban szükség lesz rá, nem fogunk meghátrálni a polémia elől. Ez azonban másodlagos feladatunk, a legfontosabb dolgunk a tehetséges szerzők felkutatása, felkarolása, számukra megfelelő publikációs lehetőségek biztosítása, kapcsolatkeresés a közönséggel.

A polémiának – ha mégis rákényszerülünk – elsődleges célja nem a velünk ellentétes irányzatok támadása, poétikai vagy esztétikai alapjaik értékének megkérdőjelezése lesz, hanem saját esztétikai és poétikai elveink minél teljesebb kimunkálása, rendszerezése. Elméleti téren számos feladatunk akad, de néhány vezérfonal már most megmutatkozik.

A társadalomfilozófia különböző területein érvényben lévő elvek és elvrendszerek nem lehetnek egymással ellentmondásban. Jelenleg azonban az egyes területek között súlyos ütközések fedezhetők fel, leginkább jelzi, hogy a ma hivatalosnak, kanonizáltnak nevezhető kultúra tévúton jár. Az ellentmondások a legmarkánsabban a pedagógia, illetve a jelenleg uralgó elméleti és gyakorlati esztétika elvei és gyakorlata között rajzolódnak ki. Erről most nem is kell részletesebben beszélnem, mindenki sejtheti, mire gondolok. Amennyiben polémiába keverednénk, a várható ellenfelek nézetei erről az alapról nézve aligha védhetők.

Etika és esztétika sem kerülhet ellentmondásba egymással. Az esztétika elvrendszerében nem lehetnek élettagadó, önfelszámoló elemek. Ez a másik olyan nagy terület, ahol a vita számunkra eredményes lehet.

Ha közülünk bárki tollharcba bocsátkozna, a tárgyhoz illő nyugodt méltósággal kell megnyilatkozni, higgadt, tárgyszerű hangnemben kell tartani a polémiát, nincs félnivalónk, nincs miért dühösnek lennünk. Ne reagáljunk a vitapartner alkalmatlan hangnemére, nem minket minősít vele, hanem önmagát. A fölényeskedés, a dilettánsozás és a személyeskedés minden válfaja az érvek és értelmes elvek hiányának szokásos álruhája. A gusztustalan modor nem az internet penetráns alsó régióinak privilégiuma; tudok olyan, önmagát szépirodalminak minősítő orgánumot, ahol útszélinek is csak jóindulattal nevezhető alpári, trágár, popsi-nyelvű Ödönke-stílusban nyilatkoznak és minősítenek a tisztelt szerkesztők és kritikusok. Ne kövessük őket, hiszen a mosdatlan beszéd, a személyeskedés és a veszekedő hangnem mindig a gyengébbet segíti.

A magyar irodalom történetében sok olyan új irányzat vagy szemlélet akad, amelyik kénytelen volt tüstént az elején kemény polémiákban megvédelmezni az elveit. Gondoljunk Kazinczy Ferencre, vagy akár Bajza Józsefre. A mi esetünkben teljesen más a helyzet, elvileg a hagyományos irodalmi élet kitörési pontot a számunkra nem kínál, hiszen a miénktől eltérő esztétikai nézetek alapján álló líra minden hagyományos csatornát ural. Sokkal inkább, mint korábban bármikor. Sokkal inkább, mint akár Ady indulásának korában az akkor népnemzetinek nevezett irányzat. Ez utóbbit szokták példaképpen felhozni annak illusztrálására, milyen mértékben képes megszállni az irodalmi közéletet egy kiüresedett irodalmi szemlélet.

Egyetlen tényező teszi kilátástalanná az infrastrukturális fölényt: ez pedig az internet. A világháló nélkül az amatőr költészetnek semmi esélye sem volna a mai helyzetben. Így viszont, a legmodernebb médium segítségével minden sanszunk megvan rá, hogy sikerrel vigyük véghez a terveinket.

Az amatőr költészeti honlapok puszta léte nemcsak a valódi emberközeli, a közönséggel kommunikálni tudó és akaró költészet iránti elemi igényt testesítette meg, nemcsak azt tudatosította, hogy nem halt ki az emberekből a lírai önkifejezés vágya, de azt is megmutatta, hogy a magyar líra hagyományos eszközei képesek a modern emberi tartalmak kifejezésére. Ezeken a honlapokon számos olyan költő tette meg első lépéseit, közölte első verseit, akikről remélhetőleg még sokat fogunk hallani és beszélni. Ezért tisztelet illeti az amatőr honlapokat akkor is, ha nem mindig ügyelnek a minőségre, ha minden megkülönböztetés nélkül szerepeltetik is a középszert, a gyengét és a kiválót.

Jókora lépést teszünk előre.

Tudom, hogy nagy munka lesz, ezért kell, hogy minél többen legyünk rá. A munka (a szerelem mellett) az élet alapja. Nagyon kell ügyelnünk a tehetségre, senkit sem hagyhatunk elkallódni. Ahol nem érzünk, vagy nem azonnal érzünk tehetséget, ott is figyelnünk kell. Senkivel sem viselkedhetünk bántó, nyegle stílusban, az elutasításunk sem lehet fensőbbségesen kirekesztő jellegű. Tartsuk észben mindenkor, hogy a tehetséget a munka teremti. A magyar költészetben akadt már olyan költői csoport, ahol messze nem azok futották be a legfényesebb pályát, akik induláskor a legtehetségesebbnek mutatkoztak.

A magyar líra történetében már voltak nehéz idők, de líránk mindenkor a magyar kultúra egyik legfontosabb hatóereje volt. A líra át-meg áthatotta a magyar társadalmat minden időben, sokszor csak mozaikszerű ismereteink vannak erről, de nincs olyan korszak, ahol valamilyen formában szó ne volna a versről, a magyar dalról.

Impozáns népköltészetünk volt, a név szerint ismert költők művészetével kölcsönösen megtermékenyítették egymást, valóságos szimbiózisban éltek. Balassi, vagy Petőfi számos verse vált népdallá, de ők maguk is sűrűn merítettek a nép költészetéből. A magyar rímrendszer megalkotója, Rimay János használta először a –tép-nép rímpárt, amely valóságos kalandos pályát futott be, megjelent a Rákóczi-nótában – ami félhivatalos nemzeti himnusznak számított egy időben – onnan pedig Kölcseyhez került, és a jelenlegi himnuszunkban is megtalálható.

Sohasem volt mély cezúra hivatásos és amatőr költészet között a magyar kultúrában.

A magyar líra ezen egysége napjainkra már a múlté. Jelenleg van egy hivatásos költészetünk, amely nagyon eltérő kvalitású alkotókat tömörít. Utóbbiak zöme a neoavantgarde vagy a posztmodern címkével fémjelzett szemlélethez tartozik, sajátos szubkultúraként, beltenyészetként működik, a közönség széles rétegeivel protokolláris és életszerűtlen rendezvényeket leszámítva szinte semmiféle kapcsolata nincs.

Az olvasók nélküli irodalmi folyóiratok fénykora nálunk Aczél György korszakára esett, és akkor alakult ki a belterjes líra azon struktúrája is, amely többé-kevésbé napjainkban is tartja magát. Volt elkötelezett líra, valamint az ellenzékiség védjegyét magán viselő líra; utóbbi persze csak annyira, hogy „ontológiai” értelemben véve lehessen ellenzékről beszélni. Az útitárs, vagy hasonló minősítést nyert alkotók a három T égisze alatt jól megfértek a hivatalosan támogatott reprezentánsokkal; a szerkezet részét képezték a szocialista kultúra felsőbb régióinak álszent világában, messze jobb életkörülményeket élvezve, mint a kétkezi munkások zöme. Bizonyos értelemben a hivatalosan tűrt ellenzékiek egy része is kiváltságokat élvezett, érdekében állott a szituáció fenntartása.

Voltak országos, regionális és helyi költők, de ennek a hierarchiának az irodalmi minőséghez vajmi kevés köze volt, a kapcsolatrendszerben elfoglalt pozíciót fejezte ki. Ahogy a megjelenés is. A példányszám, a kiadvány minősége és kivitelének rangja is zömmel ezt testesítette meg. Megjelentek a kinevezett költők. Az irodalmi rangot leginkább a személyes és hivatalos csoporthoz tartozás után, annak belterjes törvényszerűségeit számon tartva lehetett megkaparintani, a közönség tetszése vagy nem tetszése mit sem számított, sőt sokkal gyakrabban bizonyult hátránynak, mint előnynek.

Kialakult és megszilárdult a kisszerűség sajátos értékszemlélete; a líra hagyományos formai és tartalmi elveinek parttalan tagadása, az önkényes egyéni szeszély piedesztálra emelése, a költői szabadság pszeudo-dimenziókba való terelése, a „belső utalásokra” támaszkodó szűk látókörű provincializmus normává tétele, a központozásnak, a helyesírásnak, a nyelvhelyességnek, sőt magának a nyelvnek a megerőszakolása.

Az értéktorzulás az irodalmi élet mélységeibe hatolt, kialakította önnön szabályait, etikettjét, protokollját, gyökeret eresztett, megcsontosodott; és mára már a tiszteletre méltóság jelmezét öltötte magára. Infrastruktúrájával, intézményrendszerével, nemzetközi kapcsolataival egyaránt a véglegesség érzetét igyekszik kelteni; mintha a magyar líra csak az ő esztétikája és értékrendszere mentén haladhatna tovább.

Az értékzavar helyenként már komikus formákat öltött, mintegy ab absurdum vitte önmagát. Helyenként más nemcsak arról beszélnek, hogy a rím, a metrum, a strófa, vagy a verses szöveg egyéb magától értetődő alkotóelemei váltak „túlhaladottá”, hanem arról is, hogy a líra hagyományos témái, a szerelem, a haza, a család „ma már” a lírához méltatlan, időszerűtlen témák, műveletlen és elmaradott embereknek valók. Ha az egymásnak ellentmondó kinyilatkoztatásokat egymás mellé tesszük, az derül ki belőlük, hogy a lírának talán egyáltalán nincs témája. Formája sincs.

Költő pedig az, akinek erről papírja van.

Talán az a legnevetségesebb, hogy időnként már olyanokat is írnak, hogy a versek szeretete, vagy maga az irodalom iránti elkötelezettség is „a dilettantizmus jele”. Ez aligha igényel kommentárt.

Természetesen nem tesszük magunkévá az ilyen alapállást. Legfőképpen azért nem, mert nemcsak az általa predesztinált forma és tartalom értékét vonjuk kétségbe, hanem a mögötte álló filozófiát is megkérdőjelezzük.

Még inkább kétségbe vonjuk a mögötte lappangó erkölcsöt; irodalom és költészet teljes társadalmi és etikai felelőtlenségének ki nem mondott eszméit, amelyek a költészetet és az irodalmat kisszerűségre, arisztokratizmusnak álcázott belterjes jelentéktelenségre, esetleg a nyelvvel folytatott üres játszadozásra determinálják.

Nem hisszük, hogy a XXI. század elején, amikor a világ a globalizáció kérdéskörével, annak rendkívüli, világra szóló problémáival néz farkasszemet, amikor a lokális kultúra jelentősége világszerte növekszik; amikor hazánk, Magyarország olyan súlyos helyzetben van, mint 1956 óta még soha; hogy most még mindig Heidegger vagy Wittgenstein filozófiai nézeteit, valamint a rájuk támaszkodó esztétikai felfogásokat kellene érvényben lévőknek tekintenünk. Azt gondolom, ezek valóban túlhaladottak.

Nem vagyunk a világba vetve, kezünkben tartjuk a sorsunkat, felelősséggel tartozunk hazánkért és a világért.

Nehéz helyzetben vagyunk, megkérdőjeleződött a jövőnk. Semmire sem megyünk a pesszimizmussal, a belenyugvással, a reménytelenséggel. Költők, írók, irodalmat szerető emberek vagyunk. Keats híres aforizmája szerint a költők a világ el nem ismert törvényhozói. Erkölcsi felelősségünk teljes tudatában vagyunk, korántsem mindegy, mit hagyunk a következő nemzedékekre.

Úgy gondoljuk, elmúltak azok az idők, amikor az alkotók abba a hamis képzetbe ringathatták magukat, hogy a közönség feje felett átnézve, a publikumot figyelmen kívül hagyva jelentős műveket lehet létrehozni. Abban sem hiszünk, hogy a közönség kizárólag silány alkotásokat akar, ezt olyanok hangoztatják, akik hitvány művek előállítását végzik iparszerűen.

Nem hiszünk tömeg-és elitkultúra antinómiájában, legfőképpen pedig abban nem, hogy kizárólag az úgynevezett elitkultúra teremthet maradandó értéket. Tudatosan vállaljuk a populáris értékek szolgálatát, hiszen jól tudjuk az irodalomtörténetből, hogy az igazán jelentős újítások zöme mindig „alulról” érkezik az irodalomba. Számos mai fontos műfaj egykor megvetett, alacsonyrendű, populáris jelenségnek számított.

Nem tekintjük a líra teljes értékű eszközeinek az intertextualitást, a szövegtípusok (gyakran plagizáló) vegyítését, a nézőpontok és hangnemek öncélú váltogatását. Ezek silány pótszerek, sokszor a tehetség hiányát leplezik. Ahogy a szöveg üres relativizmusa is.

Semmiképpen se gondoljuk azt, hogy valami régit, elfeledettet hozunk vissza a „modern”, vagy a „posztmodern” helyébe. Mi az új képviselői vagyunk, ami – elődeinkkel ellentétben – szervesen kapcsolódik a magyar líra hagyományaihoz. Nem a régit akarjuk visszaállítani, hanem a régi eszköztár segítségével új, kifejező, gazdag és nagy hatású költészetet akarunk teremteni.

A magyar nyelv rendkívül kifejező, hallatlanul gazdag szavakban, fogalmakban, képekben és hangulatokban. Bármilyen verselésre alkalmas, sokkal inkább, mint a mai európai nyelvek többsége. Királyi adomány van a birtokunkban, a szépség kincsestára, ne játszadozzunk vele, hanem használjuk, amire való.

A magyar líra nem avult el, most is szükség van rá.

A vers sem avult el, a magyar verstan szabályai ma is érvényben vannak.

A líra hagyományos témái is élnek, ahogy él az ember. Érzelmeink, belső tartalmaink emberi mivoltunk legszemélyesebb territóriumát képezik, egyúttal közös világunkhoz, az emberiséghez való tartozásunk alapját is ezek adják. A személyesség éppen emiatt nem lehet parttalanul önkényes; a jó vers képes visszhangot verni embertársaink lelkében is.

A vers kötött szöveg, művészi formájában az érzelmi mélység és a tömörség nyelve. Alapja a ritmus, a szabályos váltakozás. Ahogy az életnek is. A vers önmagában az optimizmus, a túlélés, az élet folyamatosságának jelképe. A metrum az élet lüktetése, a verses szövegben a távlat, a további élet, a jövő lehetősége visszhangzik akkor is, ha nem hangsúlyozzuk a metrumot. Ezért nagyon nagy a verssel, illetve a művészi minőségű verses szöveggel, a lírával szembeni felelősségünk.

Magyarnak lenni nem szégyen, nem „túlhaladott” a magyar hazafiság nem avult el. Nagyobb szükség van rá most, mint bármikor. Olyan helyzetbe kerültünk, hogy éppen nálunk, a mi országunkban eszkalálódhatnak elsőnek azok a problémák, amelyek a világ civilizációját fenyegetik. A magyar kultúra szerepe napjainkban felértékelődik, és mi a magyar kultúra elkötelezett tisztelői és művelői vagyunk.

A kapcsolatok egész hálózata létezett korábban a magyar líra és a közönség között. Most ez csírájában sem létezik.

Helyre fogjuk állítani.

Az Élő Magyar Líra Csarnoka összegyűjti és felkarolja a magyar líra mai értékeit, a Parnasszus pedig felmutatja a közönségnek napjaink értékes magyar amatőr költészetét. Pályázatokat fogunk kiírni, antológiákat és egyéni versesköteteket megjelentetni.

Ehhez kívánok minden kedves Szerkesztő Társamnak erőt, humorérzéket, egészséget, kitartást!

Pete László Miklós