Varga Tibor költő az Élő Magyar Líra Csarnokának tagja. Belépésének alkalmából készítettem Vele az interjút.

Enciklopédikus műveltséggel rendelkező, lelkiismeretes és tudatos alkotó, gondolkodó ember.

Részlet az interjúból:

——————-

Pete László Miklós: Szerinted hogyan kellene, és hogyan lehetne a most formálódó új magyar költészetet újra ismertté és sikeressé tenni a magyar nyelvterületen?

Varga Tibor: Borzasztó nehéz lesz… A napjainkban közszájon forgó fogalmak, mint globalizáció, piacgazdaság a költészet ellenségei. A költészet, általában az irodalom árucikk lett, s a fogyasztási javakat terhelő járulékok következményeként a megélhetésért folyó iszonyú küzdelem mindennapi taposómalmában kevés ember képes nyomtatott könyvekre költeni. A létező kiadók sokasága küzd a pénztelenséggel, ha egy-egy szerzőnek sikerül szponzort szereznie, az szerencsés, máskülönben a szerző kényszerül vállalni a kiadási költségeket, egyben az anyagi veszteséget is, ami az ilyetén kiadással járhat. Ugyanakkor épp a költészet, az irodalom árucikké válásának következményeként szabad utat kaptak a művészileg értéktelen vagy értékkel alig bíró könyvek is. Ha a szerző az elismerést hajszolva képes kifizetni a kiadás költségeit, azon a kiadók már nyernek, az anyagi felelősség a szerzőt terheli. A megoldás talán éppen az volna, hogy az új magyar költészetet kivonjuk az árucikkek közül. Az új eszköz lehet a világháló, amely nemigen kíván a szerzők részéről anyagi ráfordítást, ennélfogva veszteség sem érheti.

Pete László Miklós: Mi a költészet küldetése a modern világban?

Varga Tibor: A költészet küldetése a modern világban… A művészet, benne a költészet egyidős az emberrel. Az ősember barlangrajzainak ugyanúgy megvolt a hitbeli küldetése (elejteni az ott ábrázolt vadat), mint a kezdetek munkadalainak. A ritmus hasznos, a ritmusra közösen végzett munka hatékonyabb volt… A modern világ taposómalmában vergődő ember már kevésbé képes megérteni a ritmus hasznosságát, hatékonyságát, annál fontosabb kérdés, hogy a költészet milyen küldetést tölthet be ebben a világban. Mindenekelőtt szépséget adni a ritmus, a zeneiség eszközeivel. A költészet hagyományai elhagyásának oly következménye lehet, mint Berzsenyi “kevély tölgyfájának”. A “benne termő férgek” rombolása nyomán “egy gyenge széltől földre teríttetik.” Ha a szépséget, a költészetet felőrli a globalizáció, az emberiség egy fontos értékkel szegényebb lesz…

Pete László Miklós: Képes-e felőrölni? Elpusztíthatja-e bármi a költészetet, amíg van ember?

Varga Tibor: “Mit üzennél a későbbi századok embereinek?” Nagy László a halála előtti utolsó televíziós interjújában az őt kérdező Kormos Istvánnak a következő, veretesen szép, költői szavakkal válaszolt: “Ha lesz még emberi arcuk, akkor csókolom őket, ha lesz még emberi szellemük, akkor üzenem, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.” Vajon lesz-e emberi arcuk és szellemük? Mindegyre sürgetőbben vetődik fel a kérdés: hányan lesznek majd kíváncsiak a már halott költő üzenetére, aki a maga költészetével értük kívánt tenni valamit? Semmi sem pusztíthatja el a költészetet, amíg akad csak egyetlen értő befogadója. Ám ha meggondoljuk, hogy a ma élőknek csupán kettő százaléka olvas irodalmat, jóllehet a hatmilliárdhoz képest ez az arány sem csekély, mégis ott tartunk a történelemben, hogy ideje megkongatnunk azt a bizonyos vészharangot. Mind a jelenlegi oktatási rendszerek, mind a gazdasági, társadalmi körülmények alkalmatlanok arra, hogy a költészetnek új befogadókat neveljenek. A megélhetésért, az anyagi gyarapodásért folytatott iszonyú harc közepette alig akadnak “fogyasztók” az irodalom, a költészet számára…

Pete László Miklós: Bizonyos trendek és jövőképek nem kedveznek a költészetnek. Különc nyugati körök azt képzelik, hogy a fejlődés útja az emberi test barkácsolása génmanipulációval és egyéb módokon. Hogy Istent játszhatunk. Mi erről a véleményed?

Varga Tibor: Mindaddig nem volna vele baj, amíg ennek az általuk hangoztatott célja igaz, nevezetesen, hogy bizonyos súlyos betegségek, például a rák öröklődését akadályozzák meg vele. A hírek szerint már születtek ilyen csecsemők, s bizony nem lehet tudni, milyen lesz majd az életük, gyermek-, ifjú- és felnőttkoruk. Istent játszani, beleszólni a teremtésbe talán veszélyes dolog, erre nézve azonban kellő tapasztalat híján nem tudok egyértelmű választ adni.

Pete László Miklós: Hogy pontosabb legyek, a Wikipaediáról idézek: „A transzhumanizmus a tudománynak és technikának az ember szellemi és fizikai képességeinek fejlesztésére való felhasználását támogató nemzetközi intellektuális és kulturális mozgalom. A mozgalom szükségtelennek és nemkívánatosnak tartja az „emberi állapot” egyes jellemzőit, mint például a betegségeket, a fogyatékosságot, az öregedést és a (nem önkéntes) halált. A transzhumanisták a biotechnológiákban és más feljövő technológiákban látják a megoldást ezekre a problémákra. Előnyeik mellett ezen technológiák veszélyei, hátrányai is foglalkoztatják a transzhumanista mozgalmat.”

Mi erről a véleményed, Tibor?

Varga Tibor: Az örök életet semmiféle bio- és más feljövő technológia nem fogja megvalósítani, legfeljebb az átlagéletkort emelhetik. Ugyanakkor kérdés, hogy milyen szellemi képességeket kívánnak fejleszteni ama technológiák. Ha általában a szellemi képességeket, még mindig kimarad ezekből a stressz, a pszichoszomatika, amelyek képesek megbetegíteni a technológiailag legtökéletesebbre csiszolt testet is. Ezekre lehet gyógyír a szeretet, a műélvezet úgy az alkotó, mint a befogadó oldalán. József Attila utolsó éveinek verseiről állítom, hogy valamennyi gyógyulás, ugyanakkor magam is gyakran folyamodom ama szépségekhez gyógyulásért. Illyés Gyula Bartókját idézem: “ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja.” Igen, a művészet már eleve az emberi élet része, megtagadása kiolthatja mindenféle biotechnológia hatását, törekvését…

Pete László: Amikor a XIX. századi pozitivizmus uralmának tetőpontján Spencer megírta nagy összefoglaló művét, a vaskos kötetben nem egészen másfél oldal jutott a költészetnek. Az is meglehetősen lekicsinylő, nyegle megjegyzéseket tartalmazott. Úgy gondolom, Tibor,  költészet háttérbe szorítása, és a költők háttérbe szorítása a romantika leáldoztával a polgári világ egyik legnagyobb tévedése volt, nem vált be. Lényegesen fontosabb szerepet kellene betölteni a világban, mert költészet nélkül nincs jövő.

Varga Tibor: Úgy mondják, az embert a munka emelte ki az állatvilágból. Én hozzá teszem: meg a szellemisége. Minden, ami az ember szellemi produktuma, tiszteletet érdemel. A költészet is az ember szellemi produktuma, ennélfogva igenis helye van múltban jelenben és jövőben. Aki nincs tisztában a költészet fontosságával, az lehet pénzügyileg gazdag, de nem foghatja fel, hogy szellemileg mivel szegényebb.

Pete László Miklós: Helyben vagyunk. Az emberré válás. Richard Leakey antropológus egy helyütt azt fejtegeti, hogy az emberré válásról keletkezett hipotézisek minden időben magukon viselték az őket kiagyaló korszakok legdivatosabb erkölcsfilozófiai elképzeléseit, a korszak közérzetét. Charles Darwin korában az emberré válás felfogása azt az uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint az élet küzdelem. A XX. század első évtizedében az agy megnagyobbodásában látták az okot. A két világháború között a technika bűvöletében megjelent az “eszközkészítő ember” hipotézise. A második világháború idején az evolúció motorjának – a tudatos erőszakot tartották. A hatvanas évek közepétől a vadászó-gyűjtögető emberben látták az ember származásának kulcsát. Minden korszak “objektív” tudományos szemlélete végső soron a korszak a korszak intellektuális társasági közhelyein alapul. Leakey műve kiváló példát szolgáltat rá, miképp lehet az “objektivitás” hajszolása közben az emberiség “legszemélyesebb ügyeivel”, tulajdon genezisével foglalkozó tudományból módszeresen kifelejteni az “emberi tényező” belső szerkezetét – voltaképpen magát az embert. A “létért folytatott harc”, “az agy növekedése”, az “eszközkészítés”, a “természet erőforrásainak kiaknázása” a “vadászat”, a “gazdaság” mind-mind külsődleges dolgok, a folyamatnak nem a lényegi, hanem a tüneti oldalához tartoznak. Hol lehet a lényeg, Tibor?

Varga Tibor: Mindig az ember szellemiségében. Megnagyobbodott az agy, fejlődött a szellemiség. Példának okáért: az altamirai barlang ősművészének el kellett készítenie a festéket, az eszközt, amellyel azt a falfelületre felviszi, ez még valóban külsődleges dolog. De az egyes állatok testének megfigyelése, a rajzokon a kontúroknak szinte pontos követése, nyíllal vagy dárdával való átszúrása már a hitét, vagyis a szellemiségét tükrözi: varázsol vele, hogy sikeres legyen a vadászat, miközben létre hozza a maga művészetét. A művészetet soha, egyetlen korszakban sem lehet elválasztani az embertől, hiszen az ő szellemiségének a produktuma.

Pete László Miklós: Keats szerint a költők a világ el nem ismert törvényhozói. Mi erről a véleményed?

Varga Tibor: Hosszan elgondolkodtatott a kérdés. Teljes mértékben egyet tudok érteni a nagy költővel. A törvényhozást nálunk országgyűlésnek nevezik, választott tagjai vannak. A költőket nem választják, a költők születnek, a sorsuk jelöli ki őket a törvényhozói feladatra. És lám, a választott törvényhozók által megalkotott törvényeket hányan szegik meg, hányan lépnek mégis az ilyen vagy olyan tilalmak útjára! E törvényszegők között ugyanakkor akad-e vajon egy, aki ismeri és képes betartani a költők által emberszeretetről, hazaszeretetről – soroljam-e tovább? – hozott törvényeket?…

Pete László Tibor: Mi a költő kötelessége, Tibor?

Varga Tibor: Óvja, védje egyetlen kifejező eszközét, a nyelvet, mert ezzel nemzetének létét is megóvja. Napjainkban ennél többre nincs tere, a mostani politikai csatározások hemzsegnek a demagógiától. Ettől a mai költőknek kötelességük távol tartani magukat, de kötelességük ugyanakkor nemzetük pulzusán tartani az ujjukat. Ha oly politikai helyzet adódik, amely a nemzet egésze sorsának jobbra fordulására hoz reményt, akkor igenis mellé kell állnia. Ilyen helyzetet teremtett anno a reformkor, a szabadságharc, be kell tölteni a szerepüket, mint tette azt Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, vagy Illyés Gyula a Bartók című versével 1955-ben. Pedig róla nem mondható el általában, hogy politikus költő lett volna, mégis akkor és ott szólalt meg a nép, a nemzet szavával, amikor és ahol éppen kellett.

Pete László Miklós: Szabad-e a költőnek politikussá válnia?

Varga Tibor: Nagyon összetett a kérdés. Költészet és politika csak a reformkorban és az azt követő forradalom és szabadságharc idején fonódhatott szorosan össze, amikor csupán egyetlen cél lebegett az egész nemzet előtt: szabadulni az abszolutizmus súlyos járma alól. Ma ahány politikai csoportosulás, annyiféle irány, amerre húzni szeretnék a nemzet szekerét, mindegyik más módon gondolja megoldani az egyre súlyosodó problémákat, s a költőnek, ha igazán a nemzetéért akar tenni valamit, nincs más választása, mit hogy mindegyiktől távol tartsa magát. Veszedelmes volna vagy az egyik vagy a másik párt szolgálatába állni, vagy költő vagyok, s a magam eszközeivel próbálom kiemelni a nemzetet mindegyre súlyosbodó apátiájából, vagy politikus, de akkor fel kell adnom a költői mivoltomat…

Pete László Miklós: A politikával kapcsolatban mi a legjobb költői alapállás mostanában?

Varga Tibor: A pártpolitikától a költő tartsa távol magát! Csakis a népének, nemzetének sorsa lebegjen a szeme előtt! Bár a kormányoldal csak úgy, mint az ellenzék a nemzet fogalma mögé bújik, valamennyi a maga elképzelése szerint véli a céljait megvalósítani, ne válasszon a kínált, lehetséges politikai módszerek közül! Járja e tekintetben is a saját útját!

————-

Az interjú teljes szövege olvasható rövidesen a http://lira.kimte.hu/-n.