Vízöntő a kerteken,
Csoda készül:
Tél-közönyből
Tavasz-Reménység terem.

Februári pocsolyák,
Cammog az Idő tovább,
Tétován és
Esetlenül
Tipródik még a világ.

Vigyorog a szürke ég,
Siránkozni nem elég,
Az édenkert,
Vagy a pokol
Nagyon-nagyon messze még.

Esik eső csendesen,
Víz folyik a földeken,
Egyszer talán
A világ is
Jobbra fordul hirtelen...

Február latyakkal köszön,
Rezignált esőcsepp-özön.

A reménység halványsárga;
Extrém vágyak fúlnak sárba.

A Lét-hajó furcsa, ódon,
Vitorlája félárbocon.

Február pityeregve jön,
Esőkönnyet gyűjt a bödön.

Feketén glédába állhat
Portánkon a téli bánat.

Nyirkos, feledékeny napok
Betonján a eső kopog.

Február - Vízöntő odva,
Lépeget elgondolkodva.

A Jövendő mit rejteget?
Új Tavaszt, vagy lelki telet?

Pirkadatra?
Nyugovásra?

Igaz Dávid akkurátusan lezárta az autóját a Keleti pályaudvar parkolójában. Az már túlzás lenne, ha egy ilyen nap után levezetne Nagykanizsára. Nem, en legyünk telhetetlenek, a vonat most az egyszer praktikusabb és jobb megoldás. Még jó, hogy van az éjféli vonat. Valamiért a neten nem derült ki, ott csak fél négykor menne az első.

Elutazik az éjféli vonattal, és fél hatra odaért. Megreggelizik, átöltözik, aztán jöhet a munka. Reggel hétre hívta össze az üzem vezetőségét.

Január végi szombaton
Pislognak a fények,
Megkönnyebbült fűcsomókba
Visszatér az Élet.

Kitelt a hó becsülete
Elvitte a kánya,
Talán most fogan az Idő
Újabb Tavasz-Lánya.

Két kutyusunk látja, ahogy
A Tél-agyar vásik,
Lábadozik már az egyik,
Viháncol a másik.

Január végi szombaton
Felnézünk az égre,
Hétköznapok jégpáncélja
Ma felolvadt végre.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

Rohanvást közeledtünk valami irdatlan feketeség felé, megállíthatatlanul. A komor sötét fal teljesen betöltötte a látóhatárt. A szoros északi partjának vad sziklafala! Csupán annyi időm maradt, hogy összpontosítsak. A hajó eget-földet reszkettető csattanással vágódott a sziklatömbnek, alighanem már az első ütésnél szilánkokra tört. Hogy én itt életben, és néhány tucat jelentéktelen sérüléstől eltekintve – nagyjából sértetlen maradtam, valószínűleg ez volt hosszú-hosszúlétezésem egyik leginkább figyelemre méltó bűvészmutatványa.

- Vezessék be az őrizetest! – keményen csattant a tiszt hangja, mire a két fegyőr felállította, és a bírói szoba felé indította a foglyot.

John Phrix nem volt megbilincselve. Nyilván nem tartanak veszélyes bűnözőnek, gondolta, de ez az impresszió már nem jelentett különösebb reménységet, már nem tudott belékapaszkodni, ahogy tette azt három hónappal korábban, kálváriájának kezdetén. Akkoriban még minden ilyesmit pozitív előjelnek értelmezett, és naiv arccal reménykedett, hátha jobbra fordul mégis az ügy, hátha visszakapja szabadságát, talán még a munkáját is.

Lábam alatt ropog a hó,

Isten fárad,

Kemény a szó;

Eb ura fakó!

Csatornákon jégcsap fityeg,

Befagyott pocsolya sziszeg,

Regnál a hideg.

Az ég tekintete komor,

Jeges-kopasz minden bokor,

Szél fúj valahol.

Lábam alatt ropog a hó,

Világvégi orgonaszó,

Eb ura fakó!

Téli csüggedés fuvoláz,

A jövő homályos csontváz,

A szél Múltat ráz.

Lassan vánszorog január,

A Remény útjába fagy áll,

Messze még a nyár.

Lábam alatt ropog a hó,

A végzet, mint rozsdás olló,

Vén tolakodó.

HARMINCNYOLCADIK RÉSZ

HARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Tlazork úr, a Torony építésének egykori királyi felügyelője nevetet kedélyesen az arcomba. A tiszteletre méltó férfiútrónusnak beillő karosszékben ült szokásos pucér rabnői között, lábait kellemesen langyos vízben áztatta, gyümölcsöt és édességet majszolt, hűsítőt kortyolgatott. Csakúgy, mint amikor először láttam.

Nem tudtam hová lenni az ámulattól. Mintha nem volna háború, és nem fenyegetne katasztrófa!

            Virágba borult cseresznyefák illatával töltötte meg a tornácot a bohókás tavaszi szél. A világoskék égen oly szertelenül játszadoztak a pufók felhőpamacsok, hogy tán még a lemenő nap is megcsóválta láttukra a fejét, miközben izzadt homlokát törölte.

            Az öregember felnézett, és finoman végigsimított az ölében alvó kislány szőke fürtjein. Mélyen belesüppedt az óriási karosszékbe. Látta, hogy Gerarda — a felesége — már megint tesz-vesz valamit.

Tél trónol a latyak hátán,

Az Idő semmit meg nem bán.

Nedves, nyűgös hideg-sereg

Tél-indulata szemereg.

Hódara, fagyos pocsolyák;

Sárban fuldoklik a világ.

Tél trónol a latyak hátán,

Buta fülbe súg a sátán.

Sáros szemellenző-fátyol;

Rossz szkepszis mű-jövőt tákol.

Sár, média, hazugságok;

Kopasz ágon varjú károg.

Tél trónol a latyak hátán,

Istenkéz az Élet vállán.

Mulandó a sár, a fakó,

Csak a Lét örökkévaló.