Amíg a Gondolat

Rezervátumba végleg nem kerül,

S helyette nem fog beszélni a pénz,

Remélhetünk.

Amíg az érzést

Nem gerjeszti csip,

S magunk keressük azt a Valakit,

Akit az Isten párunknak teremtett;

A Fátum mindhiába kiabál,

A világ rendje mindig

Helyreáll.

Amíg a lényeg a lelkünkben él,

És hatalom nem orozhatja el,

Addig élni kell.

Amíg gondolat-rendőr technika,

Vagy más sunyi bitangság ellenére

Magán-létben szólni merünk,

Tudunk;

Emberek vagyunk.

A magyar irodalom egykori teljhatalmú diktátora, Gyulai Pál apró termetű ember volt. Állítólag kisebb, mint Napóleon.

Egy társaságban valaki szóvá is tette:

- Ön időnként nagyon erőszakos, Gyulai úr. Talán a méretét kompenzálja vele?

Gyulai dühösen vágott vissza:

- Láthatnak nálam kisebb férfiakat is!

Valaki közbekiáltott:

- De nem ingyen!

Nyári verejtékben úszik

A politika,

Jobbról csapkod,

Balról csapkod,

Jobbról hápog,

Balról hápog;

Mint egy úszni most tanuló

Kerge kiskacsa.

A Világ – globális;

A Haza – lokális;

Aki mindkettőt nem érti,

Nem lehet normális.

Egyik jobbról,

Másik balról

Nyögve fuldokol;

Összes ostobaságáért

Mindig mást okol.

Hol lehet most tiszta szívvel

Felsorakozni talán?

Tiszta szívvel,

Becsülettel

Csak a normális emberek oldalán!

Az egyik fegyvert ragadna,

Vagy kaszát-kapát,

A másik meg idehozná

A fél Afrikát…

A Világ – globális;

A Haza – lokális;

Aki mindkettőt nem érti,

Nem lehet normális.

Ugrándozik a nyár-kópé,

A vén Nap kacsint;

A világban

Nagy Testvérek

Egymást marják

Szokásuk szerint.

A tükörből mindenkire visszanéz

Egy Én;

Mit ér az egyén?

Ezer bajra

Millió vigasz;

Sajnos tudjuk:

Egyik se igaz.

Jelen posványos tavából

Kéne Jövőt inni;

Könnyű lenne

Valamilyen hangos szónak

Hinni.

Magányosan,

A Lét peremén…

Mit ér az egyén?

Higgyük el,

Hogy Kánaán lesz

Pénz-vezérelt kikötőben

A globál-világ;

S légicsapások védik

A jólétet,

A demokráciát?

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a XIX. században volt egy magyar lapszerkesztő. Az egyszeri szerkesztő.

Igazából laptulajdonos volt, az érdemi munkát a segédszerkesztői végezték – éhbéren. Csak azokat igazgatta. amikor úgy hozta a kedve.

Mindazonáltal tisztességesen fizetett, és a korszak írói számára ez mndennél többet jelentett. Igyekeztek is kimutatni a hálájukat, mert tudták, hogy a szerkesztő lojalitást követel tőlük.

Mivel a szerkesztőnek az volt az elve, hogy csak olyan írók műveit közli, akik már befutottak, boldog-boldogtalan küldött neki a megjelent köteteiből tiszteletpéldányt.

A Nap hőséggel kartácsol;

A Vihar?

Valahol távol…

A nyári ég visszahőköl,

Indulat lángol a hőtől.

Gondolatok tűkön ülnek,

Pattanásig megfeszülnek.

A Nap hőséggel kartácsol,

Sunyi homály poklot ácsol.

Sülve lapít az enyészet;

Strandon piheg tán a végzet.

Hőség vihog felhő mögül;

A fél világ már menekül.

A Nap hőséggel kartácsol,

Jövő hajója bukdácsol.

Vasbaglyai globál-szesznek

Globál mérget permeteznek.

Gyilkos fantazmagóriák

Műanyag foga Hitet rág.

Aki elmegy, megsiratjuk,

De ha egyszer visszajön;

Felragyog az Otthon arca,

Árad a tisztes

Öröm.

Más meg végleges szándékkal

Búcsútlan világnak áll,

Pörét vesztve a világban

Meghalni

Hazatalál.

Aki örökre elmenne,

Ne tartóztassuk tovább,

Mi nem neveltük olyanná,

Hogy szeresse

A Hazát.

Ha egyszer csonttá fagy rajtunk

Az Idő, a vén kabát;

Gyermekeink,

Unokáink

Öröklik majd

A Hazát.

Nem keresünk ellenséget,

Volt az már több, mint elég;

Minden szomszédunkkal békét

Kellett volna kötni

Rég.

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Khadim Ali úgy gondolta, eljött ez ideje annak, hogy közvetlenül a várat is támadja. Ezért a török június 21-én, az ostrom tizenkettedik napján ágyútelep építésébe fogott a vízimalomnál, a vár délkeleti szögletbástyájával szemben. Eleve jól védett ütegállásnak készült, négy nagy kaliberű ostromágyút és három tarackot telepített belé a török tüzérség. Az egész ostrom folyamán ez lett a támadók legveszélyesebb ágyúállása.

Fülledt nagy melegben

Még szellő se rebben,

Hétköznapok fuldokolnak

Egyre nehezebben.

Torlódnak az évek,

Idő-tűzben égnek;

Emlékek áradatában

Úsznak a remények.

Ember néz az égre,

Reszket puha Béke,

Két szelet idő-kenyérnek

Nyár a tölteléke.

Fülledt, nagy melegben

Lét függönye lebben,

Izzad a kis gnóm Jövendő

Mind keservesebben.

Nem látszik a felleg,

Propaganda billeg,

Szétfőnek a liberális,

Globális idillek.

Aki kapja, marja,

Hosszú a pénz karja;

Ne képzeljük, hogy helyettünk

Isten kicsikarja.

Egy választáson történt, az 1880-as évek közepén, valahol Magyarországon.

—-

A kormánypárti jelölt megtollasodott iparbáró volt, aki tényleges bárói címet is vásárolt magának a királytól. Tartott azonban ellenfelétől, a híres magyar tudóstól. Mindenképpen ő akart a képviselő lenni, és úgy gondolta, napnál világosabb, hogy erre csak ő alkalmas. De mi lesz, ha ezek a buta polgárok és még butább parasztok mégse rá szavaznak?

Valahogy meg kellene győzni őket!