MÁSODIK RÉSZ

Az összeesküvés-elmélet meghosszabbítja a jelen erővonalait, és mindig valami logika számára jól érthető irányba, személyes vagy csoportérdeket keres és talál a háttérben, egyszerűsít, tömörít és sűrít – tehát voltaképpen irodalmi jellegű elvek alapján dolgozik.

Az is kimondottan az epikára jellemző sajátosság, hogy az összeesküvés-elmélet a történést a maga igényeinek megfelelően rendezi át azzal is, hogy a cselekmény bizonyos résztvevőit – személyeket, vagy személyek csoportját – démonizálja. E nélkül persze semmiféle konteó nem képzelhető el, hiszen az összeesküvés-elmélet mindig gigantikusra méretezett, hogy úgy mondjam köbre emelt bűnügyi történet, ami nem képzelhető el tettes, azaz – összeesküvésről van szó – tettesek csoportja nélkül.

Ennek persze van néhány feltétele. Az egyik a társadalomban a bizalom általános hiánya. Próbáljon meg valaki összeesküvés-elméletet gyártani köztiszteletben álló uralkodók, vagy minden gyanú felett álló intézmények ellen; jól megnézheti aztán, merre meneküljön. Bizonyos korszakokban az ilyen konteókat akkor sem hitték volna el, ha igazak.

A mai világban fordított a helyzet: az emberek egy jelentős része azt a konteót is elhiszi, ami nyilvánvalóan nem igaz. Ilyet azonban nagyon nehéz lenne írni; szinte nem is lehet olyan összeesküvés-elméletet kreálni manapság, amelyben legalább néhány ezreléknyi igazságmag ne volna.

Az alternatív történelemmel és az SF-el is közeli rokonságban van az olyan konteó, ami a megírása jelenéből indítva vázol fel valamilyen, a tényleges helyzetből láthatóan nem mindenben következő, de teljességgel ki sem zárható félelmetes eshetőséget.

Az ilyen cselekménytípus egyben a jelenkori kalandregény fejlődésének egyik nagy, zömmel még kiaknázatlan lehetőségét is jelenti. Néhány szerző már évtizedek óta foglalkozik ilyen regények írásával, közülük most egyedül Tom Clancy nevét említeném. Ő – és néhány más szerző – leginkább azért nagyon érdekes, mert láthatóan sokkal gazdagították a cselekményregény poétikáját. Érdemes ebből a szempontból tanulmányozni a regényeiket. Nyilvánvalóan a filmmel keltek versenyre, regényeik már az első lapon azonnal lekötik az olvasó figyelmét, és képesek a feszültséget mesteri adagolással mindvégig ébren tartani. Ennek persze az az ára, hogy egy-egy regényük minimum négy-ötszáz – vagy éppen nyolc-kilencszáz oldal.

Poétikai értelemben ezek a regények a Lev Tolsztoj-féle regénymodell rokonai. Talán abban különböznek tőle leginkább, hogy – elnézést, most más műnem területéről veszem a terminológiát – hogy a nagy orosz regényíróra jellemző lassú veretű, ráérős, analitikus cselekménytechnikát sokkal gyorsabb és feszültebb cselekményvezetéssel, mintegy a céldráma technikájával cserélik fel.

A sok szálon vezetett, mozaikos felépítés is a shakespeare-i drámával rokonítja őket. Kevés náluk a késleltető mozzanat, inkább a jobb krimiszerzőkre jellemző rejtett előkészítés dominál (az Olvasó csak a mozzanat „megtörténtekor” veszi észre az előkészítettséget), valamint az, hogy mindig készenlétben tartanak néhány meglévő és néhány éppen indítandó szálat. Ezeket aztán igen ügyesen tekerik ugyanabba az irányba; a szálak kölcsönös összjátéka révén képesek újabb és újabb váratlan fordulatokat zúdítani az Olvasóra. Ehhez persze – nyolc-kilencszáz oldalas regény esetében – sokszor negyven-ötven cselekményszál is szükséges, amelyek zöme csak a regény egy-egy meghatározott részében létezik.

Ez a regénytípus leginkább az összeesküvés-elméletekből táplálkozik, hiszen ma leginkább ezek képesek olyan cselekményívet szolgáltatni, ami egy ilyen regényhez szükséges.

Magam az Uballit háza esetében nem alkalmaztam ezt a módszert – nem volt még szükség rá. Ott a lehető legegyszerűbb felépítést kellett választanom, ezért fér el a történet kettőszázhetvenvalahány oldalon – más formátum esetén ez több vagy kevesebb, tizenkettes betűmérettel írtam.

Az alternatív történelmi regényem esetében azonban a módszer alkalmazása, illetve a témához formálása – parancsoló szükségszerűség.

A jelenből induló disztópiák errefelé komoly jövő előtt állnak. Ha ezt sikerül egy konteó keretében összefogni, valószínűleg sikerre tarthatnak számot.

Az összeesküvés elmélet olyan témakör, ami kimondottan nagyepikába kívánkozik, jelenlegi legfontosabb műfaja a regény. A novella műfaji sajátosságai ellentétben állnak az összeesküvés-elmélet epikai igényeivel.

Nézzük tehát azt, amivel a múltkor befejeztem:

Azt mondtam, mindenkor van aktuális konteó. Azt hiszem, ezt legfeljebb úgy kellene módosítanom, hogy nagyjából a XVII. század elejétől kezdve minden kornak meg lehet találni a maga konteóját.

Hozzávalók:

Végy valami súlyos, nehezen emészthető, sok ember sorsát érintő problémát¸ szeleteld fogyaszthatóra, csíkozd fel érthető cselekményszálakra, daráld le, hogy megfelelő karaktereket kapj, fűszerezd meg egyéni ízlés szerint atmoszférával és fordulatokkal.

Például a múltkor már említett eset:

Adott a probléma:

Magyarország gigantikus adósságállománya. Itt van, létezik, mindenki látja, hogy semmilyen értelemben nem hasznosult. A tűzhöz közeli emberek java milliárdos.

Remek alaphelyzet egy konteóhoz.

A történet legalább harminc évvel hamarabb kezdődik, de valahol a jelenben, vagy a közeljövőben végződik.

Konteó, és nem disztópia.

Mikor lenne belőle disztópia?

Ha a történetet tovább pörgetve, mondjuk, odáig jutnánk, hogy hazánk elveszíti a függetlenségét, és egy vagy több idegen állam részévé válik, és a magyarok mindenütt kisebbségi helyzetbe kerülnek.

A jelenkori „kalapban” persze nagyon is benne van ez a lehetőség is. Ez azonban már nem konteó, hiszen a hangsúly az összeesküvésről egészen másra tevődik át, sőt itt éppen maga az összeesküvés-elmélet az, ami nem lenne képes olyan széles talapzatot biztosítani, hogy elbírja a regény cselekményét.

Folytatom.