Ha megvizsgáljuk a szemben álló haderőket, a helyzet eleve nem tűnik biztatónak. A török elit egységek létszámát 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában fentebb 30-40 ezer főre becsültem. Ez maga több, mint a magyar haderő teljes létszáma. Ezen felül még ugyanennyi lehetett a csatában részt vevő, de nem első vonalbeli egységek létszáma. Ezek leginkább a különböző balkáni helytartók – pasák és bégek – parancsnoksága alatt álló csapatokból kerülhettek ki. Sajnos azt kell mondanom, ezen alakulatok harcértéke semmivel sem lehetett rosszabb, mint a magyar sereg zöméé, sőt…

A török had gerincét győzelemhez szokott csapatok alkották. Zömük részt vehetett a jelenlegi szultán apja, I. Szelim számos hadjáratában, de harci tapasztalatot szerezhettek már Szulejmán alatt is. Kötelékharcászat és harcéri állóképesség tekintetében a közepesnél mindenképpen magasabb színvonalon állhattak. Ráadásul egymást jól ismerő, összeszokott csapatok voltak, tapasztalt alvezérek parancsnoksága alatt.

A hadtörténeti szakirodalom a török birodalom fegyveres erőit már a mohácsi csata idején sem tekinti korszerű hadseregnek. Leggyengébb pontjának általában a logisztikát szokták tekinteni; hírhedt volt a török vezérkar a hadmozdulatok kirívóan rossz szervezéséről, hanyagságáról és hozzá nem értéséről, amely például minden jelentős folyamátkelésnél döbbenetes veszteségeket okozott. Ezt a magyar hadtörténeti irodalom is hangsúlyozni szokta (A legismertebb kb. Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán, Bp. 1974.)

A nyugat-európai hadseregekkel való összehasonlítás a szakirodalomban mindig az oszmán hadak rovására dől el, ennek azonban nincs jelentősége, mert a spekulatív megfontolásokat semmiféle harctéri bizonyíték nem támasztja alá, a korban a török ellen a nyugat-európai hadak semmiféle jelentős sikert sem értek el. Igaz, legtöbbször éppen Magyarországon, és a Mohácsot követő évtizedekben kerültek egymással szembe, de a kortársak nem tekintették fejlettebbnek a nyugat-európai hadművészetet a töröknél. Úgy gondolom, ezen a téren, még elvi fölényről sem beszélhetünk.

A nyugat-európai hadművészet lassú fejlődés segítségével kerekedett a török fölé; még a század végén vívott tizenötéves háborúban sem volt képes tartós hadműveleti fölényt kialakítani, pedig akkor már a kortársak zöme is elismerte az európai hadviselési eljárások magasabb színvonalát.

Ne felejtsük el: nyugat-európai ellenfél igazán súlyos vereséget majd csak Mohács után negyvenöt évvel, egy tengeri csatában mér az oszmánra először.

Bizonyos taktikai elemek tekintetében éppenséggel török fölényről beszélhetünk. Ide sorolható a fegyvernemek és csapatrészek együttműködése, a támadóbb felfogás, az üldözés, az ütközetben alkalmazott gyorsabb és eredményesebb taktikai elemek, a nagyobb rugalmasság.

A török tüzérség kifejezetten jónak minősíthető. Igaz, a topcsik (tüzérek) között kevés a török, zömük képzett olasz, francia, spanyol vagy portugál. Gyakran olyan kikötéssel lépnek a szultán szolgálatába, hogy feladatuk kizárólag a lövegek kezelése, közelharcban részt venniük nem kötelező.

Még Szigetvár híres, 1566-os ostroma idején is zömmel keresztény tüzérek szolgálták a szultánt. Parancsnokuk, Ali Portug bég (nevében a nemzetisége) a török főtiszti kar zömével együtt Szigetvár falai alatt esett el.

Keresztény zsoldosok más minőségben is szolgáltak a török seregben, ők alkották a szultáni kísérethez tartozó tüfenkcsik (puskások) java részét. Nagy számban szolgáltak olaszok a szultáni vértesek (dzsebedzsik) között is.

Ez volt hát az oszmán hadsereg.

És a magyar?