Még nem veszett el minden, Európa!
Még van tovább,
A Múltad még ragyog,
Még van értelme Jövőről beszélni,
De
Vezetőid - alkalmatlanok.

Még nem dúlták fel Martell Károly sírját,
Az összes katedrális épen áll,
A dédunokánk talán még kiköthet
Egy értelmes Jövő partjainál.

Még nem csúsztunk a középkorba vissza,
Még nem vett erőt rajtunk
Végzet-kvóta,
Még van értelme élni,
Európa.

Még van
Cél,
Igaz,
Szép,
Nemes;
Még élni - érdemes.

ÖTVENHARMADIK RÉSZ

Szélfarkasnak tudvalevően nincs humorérzéke, fel sem fogta a figyelmeztetést. Napsárkánynál feltétlenül célt értem volna, de Napsárkány többek között éppen attól volt Napsárkány, hogy sohasem került ilyen helyzetbe. Az ő erővonalai másutt mozogtak, a földi hatalom egyáltalán nem érdekelte. Mélyen megvetette még a legnagyobb, leghatalmasabb birodalmak valóban mindenható uralkodóit is, az meg végképp elképzelhetetlen volt, hogy Napsárkány valamiféle Nagyasszonyok levágásra szánt, dédelgetett házi szeretője akart volna lenni valamilyen hündzsübündzsü vagy handzsabandzsa törzsnél.

KÉTSZÁZÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Ismét félrefut a vers.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Személyes vallomás a vers kellős közepén.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

A lírában ez időnként természetes, de itt mintha nem volna az.

Zsebemben,
Lelkemben
Úgyis velem vagy mindenütt,
Te
Drága
Kicsi
Lélek;
A szenvedélyem maradsz,
Amíg csak élek.

Téged hiányom,
Engem hiányod...
Minden órámat széttelefonálod,
Ez a napi menet,
De ezért is csak
Szeretni lehet.

Jövővel,
Hittel
Tölt fel Jelenléted;
Általad
Élek.

Életem városában
Büszke Dóm;
Te
Drága
Kicsi,
Drága
Anikóm!

Áprilisi fagy csikorog,
Kerge fátum gyomra korog.

Félcédulás próféta lát
Alattomos próféciát.

Nyegle dzsihád-felleg nevet
Lusta Európa felett.

Áprilisi fagy csikorog,
A derűs Jövő - nyomorog.

Sátán a láncait rázza,
Felszökik a Jelen láza.

Józan ész mocsárba téved,
Régi démon újra éled.

Áprilisi fagy csikorog,
A hétköznap nem fanyalog.

Tavasz üdve,
Nyár melege;
Lesz még - tudjunk élni vele.

Áprilisi fagy csikorog;
Most kell helytállnunk -
Magyarok...

ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Ha gyümölcsöt, vagy bármi egyebet elfogadok a világot teremtő erőtől, akkor el kell tőle fogadnom a halált is, hiszen az életet és a halált ugyanattól a kéztől kapom. Most a Nagyasszony volt a Mindenség Édesanyjának megszemélyesítője. Aki az általa kínált gyümölcsöt elfogadja és megeszi, jelzi vele: elfogadja a Nagyasszony kezéből a halált. Akkor is, ha nincs tudatában, hiszen a szertartással nem őt kell kibékíteni, hanem halhatatlan szellemét és szellemőseit.

Duna-völgyi szent Tavaszban
Harsog a virágsereg,
Múltnak ágyán elszunnyadnak
A kopott évezredek.

Kárpátok karéja mögött
Kikelet ágya kemény,
Hétköznapi mosolyokban
Nevelkedik a Remény.

Vidám tavasz-lobbanásban
Érlelődik a Derű;
Egyszer mégiscsak elmúlik
Minden, ami keserű.

Duna-völgyi szent Tavaszban
Sír az Élet hangosan;
Csak rajtunk áll, hogy ezúttal
Miféle Jövő fogan.

Magyar, szlovák, szerb remények
Nyílnak bátortalanul,
Egymás ellen soha többé
Egyik nép sem boldogul.

Tavaszodik,
Jó a kedvünk;
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Gyere, gazdi, játssz velünk!

Tavasz, játék újjáéled,
Szent örömöt nyújt az Élet.

A búbánat halál-szobor,
Gyere gazdi, ne légy komor!

Vár a labda,
Vár a pázsit,
Az Élet játékot áhít.

Tavasz ragyog,
Jó a kedvünk;
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Gyere, gazdi, játssz velünk!

Mint kortalan vicinális,
Zakatol a vén Idő,
Ma délelőtt temetés volt,
Jövőre keresztelő.

Ifjú kortól a halálig
Utazunk a vonaton,
Ütött-kopott esztendőkön
Zötyögünk - monotonon.

Indultunk Múltak síkjáról,
Itt a Jelen kavarog,
S közelednek a távolban
Már a Jövő-viharok.

Zakatol az Idő-vonat,
Jövő-alagutat ás,
Minden évvel közeledik
Az utolsó állomás.

2075. március 11.

Jakov Onyiscsenko csendesen ácsorgott a régimódi fatornác alatt, és aznapi utolsó cigarettáját szívta. Kapucnis kiskabátjában igazi, joviális magyar háztulajdonosnak tűnt.

A csendes kecskeméti kertvárosi utca kertjei békésen simultak egymáshoz a balzsamos kora tavaszi éjszakában, és a meggyfák, bukszusok, sövények és rügyezni kezdő orgonabokrok mögött szelíden aludtak a házak. A sátortetők békésen nyújtóztak az enyhe tavaszi szélben.