Már ötvenedik fénylő tavaszom kezdődik el immár,

És entrópia hív vacsorára a távoli kertbe,

Itt bent vércukor adrenalinnal vívja tusáját,

S távoli halk zene, meg szerelem int még maradásra.

—————-

Ó, az a ködbevesző, halk, meghitt, távoli dallam!

Hány ezer év örömét és fájó kínjait őrzi?

———

Visszhangot vet az Élet partjain egyre a dallam;

S szikraesőben zúdul az égből a földre az ének.

—–

Nincs vagyonom, kincsem, sose járom körbe a Földet,

Mért kóvályognék, mikor itthon hallom a hangot?

———

Itt a hazám, ide küldött dolgom tenni az Isten;

És én itt helytállok, amíg el nem fogy az élet.