SZÁZÖTVENHATODIK RÉSZ

v     Hordoz-e, hordozhat-e a szokásos „intellektuális” ernyedtség bármilyen művészi minőséget?

Ez a kérdés talán még a korábbiaknál is abszurdabbnak tűnik, pedig fájdalmasan időszerű.

Az „intellektuális” ernyedtségnek számos előzménye van az újkori művelődéstörténetben, de igazi, torz és kártékony mivoltában csupán a XX. század folyamán lépett elő.

Nemcsak a Byron magatartásából eredeztetett „spleen”, meg a hasonló üres nyugati pózok tekinthetők a mai ernyedtség előzményének, ludas benne az orosz „felesleges ember” is, meg sok egyéb is mesterkélt magatartásforma, gesztus is, külön tanulmányt igényelne a feltárásuk.

Az „intellektuális” ernyedtség voltaképpen nem értelmiségi magatartás, hanem annak gonosz torzképe.

Az európai értelmiségi magatartásformák ókori előzmények nyomán alakultak ki a reneszánsz és a barokk időszakában. Sokáig ható mintaképe volt a reneszánsz humanistáinak közössége.

Az európai értelmiség történetében igen nehéz időszakok voltak, sokan rendkívül szegényen éltek, és a mindenkori hatalomnak általában jó oka volt rá, hogy ne bízzon bennük.

Az értelmiségi életmód hagyományos szellemi pillérei voltak a tudás tisztelete, a felelősség és a hivatástudat. Voltaképpen ezek megléte tesz bárkit értelmiségi emberré.

A XX. századi avantgárd irányzatok csaknem kizárólag abban hozhatók közös nevezőre, hogy mind a tradíció felszámolására törekedtek. Nyomukban szinte légüres tér keletkezett az európai és észak-amerikai kultúrában. Azóta sem sikerült betölteni, bár se szeri se száma azon eszméknek és ideológiáknak, amelyek megpróbáltak a vákuumba behatolni.

A jelen totális értékzavarának is egyik oka a tradicionális értékrendszerek elvetése. Napjainkra már a hétköznapi életbe is régen behatolt a káosz, láthatjuk magunk körül a következményeket. Nincs az életnek olyan eleme, ahol meg ne mutatkoznának.

Gyakran a humanizmus nevében és jelszavával indokolnak antihumánus cselekedeteket és elveket. A degenerálódó liberalizmus is kiveszi ebből a részét. A blődli a bölcsesség talárját öltötte, csaknem hiszünk neki. Csaknem elhittük, hogy egy- atyai pofon nagyobb veszélyt rejt a társadalomra nézve, mint a tévé felnevelte agresszív, gátlástalan, értelmileg és érzelmileg egyaránt beszűkült kölykök százai. Csaknem elhittük, hogy a nemzeti értékeket kutyába kell venni, és az a legjobb, ha néhány dollár reményében faképnél hagyjuk az országot. Csaknem elhittük, hogy a család „elavult”, az igazán „modern” életmód a promiszkuitás valamelyik fajtája.

Csaknem elhiszünk még száz és száz ehhez hasonló ostobaságot is, pedig még nem is ezek a legveszélyesebbek és leggonoszabbak.

Hanem? Amelyekből ezek következnek:

v     Az embernek nincs személyes felelőssége, mert minden „szükségszerűen” történik.

v     Az ember „a világba van vetve”, tragikus lény, élete értelmetlen, igazi céljai nincsenek.

v     Az értelmiségnek semmiféle küldetése nincs, mert az emberi kötelességtudat csupán elavult illúzió.

Hogyan degenerálódhatott ennyire az értelmiség?

Hogyan ne degenerálódhatna, ha a szellemi tápláléka a jelenlegi kánon, amely ugyanezeket állítja?

Folytatása következik.