Nem őrzi kripta, temető,

Elrejti mélyen az Idő,

És halkul a szava;

Emléke áll még dacosan,

Miközben hull rá fagyosan

A Történet hava.

—–

Akkor volt kard, akadt kereszt,

Isten kezét el ne ereszd,

A templomot becsült;

És sok-sok tegnapi pogány

Fejét meghajtva tétován

Országgá lelkesült.

——

Köd gomolyog, és iszapos a part;

Múzeumban pihen a régi kard.

—–

Most szertenézünk cifra romokon;

Mária földje voltunk egykoron.

—–

Emlék-bolondok hajladozva járnak;

Öltöny-tatárok profitot kaszálnak.

—–

Kisországbéli bennszülött-tudattal

Próbálunk élni szabad akarattal,

Média-sújtott hittel, azt remélve,

Hogy bennünk maradhat a magyar – élve.

——

Szent István nem aranykincset hagyott,

Hanem hitet, reményt, feladatot;

Hiába nyakunkon a hitel tőre,

Mégis a magyar a Szent Béke őre.

——

Ha mi bukunk el, más nem fogja vissza;

S a világot a vízözön megissza.

——

A haza már nem terület;

A Haza most már: Lelkület.

—–

A kard csak rossz célhoz vezet;

Az eszköz csak: a Szeretet.

——-

Nem oszt még áldást, ami nyers;

Nem kell se gőg, se kocsmavers.

—-

A hatalom lehet erős,

Helyettünk mégse felelős.

—–

Süket pesszimizmus nyafog;

Oda se neki, magyarok.

—–

A zseb-erkölcsű anglomán

Hadd trónoljon az uzsorán.

——

Nekünk a sátán nem dadog,

Mert mi vagyunk a magyarok.

—-

Kis magot rejtünk földbe el,

Ami hatalmas fát nevel,

Árnyékában egyszer a többi nyelvek

Majd békére

És önmagukra lelnek.

——

Szent István tán egy más dimenzióban;

Kis takaros, virágos fogadóban

Mosolyog,

Ragyog megszentelt képe;

A magyar még mindig

Mária népe.