Ezt a történetet is számos helyen olvastam. Magyar változataiból is van legalább három. A legszínesebb Bócz István tordai prédikátorról szól.

—-

Valamikor a XIX. század elején történt.

Elhalálozott egy huszár kapitány. A derék hadfit nem a kard, hanem valami ragály vitte el, és a végrendeletében azt kérte, szülőföldjén, Erdélyben tegyék a sírba.

A kapitány kálvinista volt, ezért a helyi református prédikátort illette a búcsúztatás tisztessége.

Január dereka volt, és kemény hideg. A hívők bundába, subába burkolóztak. Akadt, aki melegített téglát vitt az Isten házába.

Hanem a huszárok…

Az elhunyt kapitány százada eljött a parancsnok temetésére, de nem léphettek a templomba, hanem kint kellett várakozniuk. Lóháton, fegyverben, teljes parádéban.

Tudvalévő, hogy a huszár télen a nyáron panyókára vetve hordott mentéjét prémes kiskabátként szokta magára ölteni, azon felül meg csak egy hófehér malaclopó köpenyt visel. Abba bele lehet burkolózni, de alul nemigen melegíti semmi. A szűk magyarnadrágra máskor felveheti a comb belső oldalán bőrrel bevont rajthuzlit (Reithose=lovaglónadrág), ami együtt már melegebb, de a parádénál erről szó sem lehet. Még a csákóra sem húzhatja fel a viaszosvászon huzatot.

Dideregtek hát az istenadták, remegett a gondosan pödört bajszuk.

A tiszteletes azonban úgy vélte, ma rajta mindenki figyelme, ezért istentelenül hosszú prédikációt dörrentett. Hosszan ecsetelte az elhunyt érdemeit, hogy melyik csatában vezetett rohamot, hol kit fogott el, Napóleon hány vértesét vágta le, melyik francia dragonyostiszt sisakján törte el a szablyáját. A nép dideregve, de szótlanul hallgatta.

Hanem a huszárlegénység! Majd’ megfagytak. Sokáig bírták huszármódra, aztán fogyatkozni kezdett a türelem. A strázsamester leszállt a lóról, és bekémlelt a templomba. A pap javában szónokolt, de még csak a lodi hídnál tartott. Szent Habakuk! Mikor jut el Austerlitzig?

Nyugalmat erőltetett magára, pipára gyújtott. A pap még mindig beszélt. Akkor is, amikor a pipa leégett.

A strázsamester a fejét csóválta, aztán beküldött két fiatalabb huszárt.

- Csak tapintatosan, fiúk!

A két huszár egyszerre köhintett, aztán az egyik odakiáltott a papnak:

- Tiszteletes uram, kérjük, rövidítse a prédikációt!

A pap biccentett, a katonák kimentek.

Vártak a huszárok türelmese, csak befejeződik immár a búcsúztató. De annak még mindig nem akart vége szakadni. Újabb félóra telt el.

Ekkor maga a strázsamester ment be szólni. Igen harsányan, mintha a gyakorlótéren volna:

- Teringettét, megfagy a legénység! Fejezze be kegyelmed egy percen belül!

Biz, a templomi teringettézés se használt. A pap folytatta a beszédet rendületlenül. Már a hívők is unták, de fegyelmezték magukat.

Újabb félóra pergett le.

A strázsamester végre kijött a béketűrésből.

- Hej a kirelejzumát!

Most jött a haddelhadd.

Nyolc huszárt parancsolt le a lóról. Az átfagyott bajszos hadfiak zordon arckifejezéssel nyomultak a templomba.

- Az istentiszteletnek ezennel vége!

Négyen felkapták a koporsót, hárman felnyaláboltak minden egyebet, a nyolcadik pedig – egy tagbaszakadt káplár – egyszerűen lekapta a szószékről a papot, felnyalábolta, a vállára vetette, és már indult is vele.

- Gyerünk a temetőbe! Ha félórán belül nem helyezzük örök nyugovóra a kapitányt, mind megfagyunk!

Tátott szájjal bámult a nép.

A vén egyházfi vigyorogva szemlélte, hogy főnöke, a pap a tizedes vállán himbálódzik:

- Hányszor mondtam már neki! Sok beszédnek sok az alja!