A Szemedben látom, hogy létezem,

Szerelmünk percről percre egyre nő,

S tátott szájjal néz ránk a vén Idő;

Ahogy téblábolunk az éveken.

—–

Belőlünk élnek lusta csillagok,

Világködök csak általunk forognak,

Mítoszpalánták tőlünk imbolyognak,

Mint végtelenbe nyíló ablakok.

—–

Vagyunk: Külön? Két ide tévedt vendég…

Együtt? Egy életútnyi végtelenség.