Leszálltatok az Idő vonatáról,

S egy szürke ösvényen

Eltüntetek;

Hiányotok fáj,

S emléketek

Magában kesereg.

——-

A könnyek függönyén

Távoli hétköznapok

Árnya

Kopog,

S a meghitt Múlt

Mélázva

Andalog.

——-

Holtak.

Az Időnek már nincs szüksége Rátok,

Csak nekünk lenne

Fájdalmas-nagyon;

Túl félszeg óhajon,

Túl elfelejtett pillanatokon.

——-

Anyám derűje,

Zsörtölődő kedve

A Pillanat is rég

Megöregedve

Tutajjal száll a távolban

Tova,

Ki tudja, hova;

S az egykor volt szilaj tavaszok

Holtak.

——–

Volt hétköznapok szent lakói:

Holtak;

Kezetek

Álomban integet,

Komor, bánatos időfergeteg

Tépázza

Fáradt Emléketeket.

——-

Apám arcán holt figyelem lebeg,

S az Idő víztükrén halkan remeg;

Minden eladott szerszáma vele,

S műhelyét szemléli

Odaát,

Mint Isten örök ezermestere.

———–

Volt hétköznapok szent lakói:

Holtak;

Máskor és másutt majd egyszer talán,

A Remény falán

Átmászunk közösen.

——–

Egy más világban,

Más dimenzióban,

Ahol az égen ragyognak a holdak,

Talán Ti sirattok el

Minket,

Holtak.

———

Életek sora,

Létek halmaza,

Egyszer talán majd

Eljutunk

Haza.

——-

(Mondhatja a sok szegény szkeptikus,

Hogy a Lét csupán anyagelvű rítus,

Hogy a világ süket matériája

Egyszer fittyet hányt az entrópiára,

Kitört a hámból, robbant,

Mint a must,

S ki-törzsfejlődte

A sok szkeptikust.)

———

Holtak.

Régi öregek,

Barátok.

Valahol örökké

szükség van

Rátok.

——

Még itt vagyok.

Baktatok fel a hegyre,

S ti néztek rám

A túlsó partról

Egyre.