Eső hull szomorú nyárba;

A tiszta szó mindig árva.

Közömbös a korán kelő;

Halandzsánál a túlerő.

Sárrá foszlik a barázda;

Eső hull szomorú nyárba.

Eső esik komótosan,

Minden por sár felé rohan.

Múlt száll a Jelennel pörbe;

Idő hull a szomjas földre.

A délután fonnyadt, kába;

Múlt hull a jelen sarába.

Esik eső szemerkélve;

Mintha Isten sose félne.

Maga is csak ember lenne,

Ha eleve elrendelne.

Nem nyughatna az enyészet,

Ha létezne csupasz végzet.

Esik eső lapos földre,

Gömbvilágra, mély gödörbe.

Gazdasági száraz ágra,

Tespedt reklám-pusztaságra.

Agyalágyult hétköznapok

Tar fején esőcsepp kopog.

Hazug szabadságszólamok

Szőrös tarkóján lecsorog.

Hőbörödött ököl-körök

Csontos ormányára csöpög.

Esik eső földre, kőre,

Térre, szellemre, időre.

Bosszúra, bánatra, hegyre;

Közömbösen esik egyre.

A hazugság ócska lőre,

Kiszárad a világ csőre.

Az Idő, az öreg dőre

Károgva csörtet előre.

Az eső a nyarunkra ült,

Június őszbe merevült.

Jelen fülhallgató-szálak

Szürke pocsolyákat vájnak.

Dédelgeti lappadt sarát

A világbíró butaság.

Eső hull szomorú nyárba,

Beázik a kánon-csárda.

Rozsdás művészi-műanyag

Bűzölgő csomóvá tapad.

Szutykos, zavaros oldatok

Között lucskos kánon makog.

Hull az eső, szakad egyre,

Nem várunk császári kegyre.

Hull az eső, szakad egyre,

Mégis feljutunk a hegyre.