Szürkén lebegnek az est falai.

Elcsitultak a tél rohamai.

——

Vad volt az attak, cudar és kemény,

De kifulladt, mint egy vén vőlegény.

—–

Az öreg Tél, a vén fogatörött,

Erőt gyűjt most a horizont mögött.

——

Fáradt földgolyónk csendesen forog,

Fent az égen vidám Hold hunyorog.

—–

A messzeségen sötét fátyol ül,

Mögötte töpreng a Tél – egyedül.

—–

Mért nem lehet soha biztosra menni,

Mért nincs előre elrendelve semmi?

—–

Miért fogatlan bábú az Enyészet;

Miért vall mindig kudarcot a végzet?

——-

Az alvó Föld már új tavaszt remél,

Hogy mi az Élet – nem érti a Tél.

—–

Bár zsákutcában az emberiség;

Ez világvégéhez még nem elég.

——

Bár végzet rendeltetett el megint;

Talán az Élet erre még legyint.

——

Kicsorbulhat a tőr, a reszelő,

Kudarcot vallhat a pénz-túlerő.

——

Pénz-világállam rossz álom marad;

S világvégénk megint hoppon marad.

——

A téli ködbe már remény vegyül;

A Tél csak töpreng, töpreng egyedül.

——

A Jövő ingerlő és büszke nő;

De ringyóvá sohasem züllik ő.

——

Akadt már errefelé világvége,

Szép Atlantiszok hullottak tüzébe.

—-

Látszólag minden ugyanúgy halad;

De az özönvíz mégis elmarad.

—

Hátha az ember tovább menetel;

Hátha önmagát nem árulja el?

——

Pénz, öltöny, blabla, igyekezzetek;

Mire megy a végzet nélkületek?

—–

Az égbolt már új Tavaszról regél;

S rosszkedvűen töpreng tovább a Tél.