Már leégett az első gyertyaszál,

Már meghátrált a végzet

A halál;

A láthatár szélén már ott lebeg

A szent sziget;

A Idő csöndben,

Halkan lépeget.

——–

Áldd meg, Uram, a nincsteleneket,

Áldj meg mindenkit, aki nem szeret.

—–

Az ember-világ zörög,

Csikorog;

Pedig a Lét bársonyosan forog,

A szív dobog;

A horizont szélén a félénk

Béke imbolyog.

—–

Szeresd, Uram, a nincsteleneket,

Egértől rettegő tigriseket.

——-

Márvány Idő! Ráncai elsimulnak,

Hidat képezve a Jövőnek,

Múltnak,

Hajnalok születő hiteket

Óvnak;

Szent felejtésnek,

Megbocsátó szónak.

——-

Áldd meg, Uram, a nincsteleneket,

Akik nem hisznek, nem felejtenek.

——

Ádvent ragyog a múltak hegyfokán,

Álmainkban

A holtak homlokán;

A fásult, szürke, közönyös világ

Csodát látott

Egy szelíd éjszakán.

——-

Te jól tudod, hogy minden elszakad;

Áldd meg, Uram, az uzsorásokat.

—-

Anyák,

Apák,

Családok,

Gyermekek;

Ádvent van

Szent Karácsony közeleg.

——

Akikhez ádvent füstje nem tör át;

Áldd meg, Uram, a rossz politikát.

—–

(Kint áremelés,

Halál-koldulás;

Festett eget vívó

Ripacskodás -

Bent: ezüst béke,

Arany látomás.)

—–

Minden ádvent-gyertya igaz barát;

Áldd meg, Uram, a szegény kis hazát.

—–

A szent jászol melege járjon át,

Minden magyar ádventi éjszakát.

—-

Derítse fel a múltat odalent,

Melegítse a jéggé vált jelent.

—

Amíg kéket, szürkét sóhajt az ég;

Mindig maradjon meghitt menedék.

—-

Ádvent sóhajtja

Téli könnyeit,

Most éled újra bizalom,

S a Hit;

Szép Remény táncol

Röpke gyertyafényeken;

Istenhez legfőbb út

A földi Szerelem.

——

Mert minden Végben új Kezdet remeg,

Áldd meg, Uram, a nincsteleneket.