HUSZONÖTÖDIK RÉSZ

A Hajnalcsillag a Hírnök nyomában rövidesen elindult. Követett bennünket a Harcos, és még valami tíz-húsz másik hajó. Szabad vizekre értünk, mielőtt ránk borult az éjszaka. Már a nyílt tengeren voltunk, amikor meghallottuk hátunk mögül az éktelen harsonazúgást. Foszlányait tompán sodorta felénk a simogatóan langyos tengeri szél.

-         Most zárják le a kikötőt! – dörmögte Liniko kapitány. – Jaj azoknak a szegény ördögöknek, akik eddig nem indultak el. minden hajót átkutatnak a kikötőben.

-         Nem menesztenek utánunk üldözőt? – aggodalmaskodott a mellettem álló Danno. Láthatóan nem érezte magát olyan biztonságban, mint a szárazföldön.

-         Úgysem érnének utol – legyintett a kapitány. – és ezt ők is tudják.

Sok napon át szántottuk együtt a tengert a Hírnökkel és a Harcossal. Amikor eljött a búcsú perce, fényjelekkel mondtunk egymásnak istenhozzádot, és a három hajó három irányban haladt tovább. Hosszan figyeltük, miként tűnnek el a láthatár mögött. Mire a Nap lenyugodott, egyedül voltunk a végtelen tengeren. Akkor az éj szelíden derengő holdfény fátyollal vonta be a mérhetetlen vizet, és andalító vízcsobogásból font békességleplet terített a magányos hajóra.

4. Fejezet

Jártuk a tenger fenséges végtelenjét, és kikötöttünk egyszer, kétszer, háromszor. Mindenütt jártam a falvakat és városokat, s hosszasan beszéltem a közelgő vészről. Megpróbáltam figyelmeztetni az embereket. Húzódjanak a magas hegyekbe, vagy építsenek erős, tengerálló bárkákat, hogy készen álljanak, ha elérkezik a veszedelem. Őrizzék meg a tüzet. Mindenütt csak elenyészően kevesen hallgattak a figyelmeztetésemre. A többség kigúnyolt, egyesek szélhámosnak tartottak, mások bolondnak, még többen egyszerű rémhírterjesztőnek. Legyintettek rám a módosabbak, vállukat vonogatták a szegények, fogdmegeket küldtek nyakamra az előkelők, záptojással hajigált meg a csőcselék. Hasukat fogva röhögtek a kereskedők, kifütyültek a tengerészek, bitófával fenyegettek a királyok. De a papok voltak legnagyobb ellenségeink. Kikiáltottak hitetlennek, szentségtörőnek, istenkáromlónak. Az nem lehet, mondták, hogy az ő városuk, népük, földjük istene, akit derék papjai derekasan és jól szolgálnak, kedvelt és kiválasztott népére ilyen rémséges pusztulást küldjön. Másokra, idegen földekre, idegen népekre, idegen városokra – idegen isteneket imádó nyomorult, elvetemült, örökösen bűnben feredőző halandókra – talán igen, de rájuk, éppen az ő városukra, az ő népükre, az ő földjükre, ahol az egyedüli, igaz istent szolgálják az ő igazhitű papjai, semmiképpen sem. Bizony, nemegyszer kellett menekülnöm a papoktól felhergelt tömeg elől.

Mégsem jártam hiába! Mert néhol akadtak kigúnyolt, megvetett kevesek, akik szavaimon elgondolkodván megtették a szükséges előkészületeket. Szöget ütött fejükbe a figyelmeztetésem, családostul a magas hegyek közé húzódtak, vagy bárkák építésébe fogtak. Bár a Hajnalcsillag hajósai sokat segítettek nekik, bárkáik zöme ormótlan, mindenütt bedeszkázott, nehézkes jószág lett. A tengerésztisztek ezek láttán a fejüket csóválták. Pozdorjává törnek majd az áradatban, mint a mogyoróhéj…

A nagy fatákolmányokba bőven vittek élelmet, és szép számmal állatokat is. láttukra elszorult a szívem. Tudtam, hogy közülük is csak kevesen fognak megmenekülni, de a hitetlenek közül talán senki sem. Az elvetett mag mégis kikelt, és én – amennyire lehet – elégedett voltam, mert akadtak emberek, akiknek én adtam esélyt a túlélésre.

A második hónap végén futott be a Hajnalcsillag szülővárosom kikötőjébe. Fogadtatásom ugyanaz volt, mint másutt, én azonban beszéltem itt is, nem kevesebb eltökéltséggel. Végre késő délután a tömeg eloszlott, én pedig szerét ejthettem, hogy annyi év után végre hazatérjek. Nagyon vártam már a pillanatot. Az elválaszthatatlan társammá lett Danno kivételével senki sem kísért el, igaz, nem is közöltem senkivel, hogy hová tartok. Végül beültettem a legközelebbi csapszékbe őt is. Úgy éreztem, apám házába egyedül kell mennem.

A kapuban szívembe nyilallt az elkeseredés. Az egyik oszlop romokban hevert, néhány kő kilazult, moha fedte a lehullott törmeléket, a boltozatba nyirkos barázdát vájt az idő foga. A kapu megöregedett.

A kapuban senki, a parkban is csak süket némaság. Hol vannak fivéreim, és hol van az én drága jó apám? Szorongva haladtam egyre beljebb.

A házhoz legközelebb eső padon végre ült valaki. Galambősz hajú, szikár öregember. Mély ráncok húzódtak homlokán és arcán, keze azonban érdes volt és erős. Nem, semmiképpen sem lehetett az apám. Ahhoz túlságosan alacsony volt. vagy mégis?

Nem az apám volt. de erre csak akkor jöttem rá, amikor rekedtes, öreg hangján megszólított:

-         Mit keresel itt, rossz hír hozója, megtermett idegen? – kérdezte, közben én egyre azon töprengtem, kicsoda lehet. – Tiszteletre méltó aggastyán él e falak között, egykor varázsló, ma pedig ennek a környéknek bölcse. Mit akarsz tőle, mondd?

Tudtam már, kivel állok szemben. Tudtam, és elmosolyodtam. Ezt az arcot aligha lehetett elfeledni! Még akkor sem, ha gazdája időközben megöregedett; egykor dús, erős, göndör, barna haja megritkult, kopasz-őszesre váltott, bőre viaszszínűre vénült, arcára mély árkok vonalait írták a tovatűnő évtizedek.

-         Üdvözöllek, Banaka másodkormányos! – feleltem neki barátságosan. – Nagyon örülök, hogy újra látlak! Kérlek, vezess apámhoz!

Emberi arcon sohasem láttam nagyobb ámulatot. Banaka nyomban rám ismert, mihelyt megszólaltam. Bár egykori önmagamra nem is hasonlítottam, hangsúlyom, tartásom, tekintetem, arckifejezésem azonnal elárult. Persze csak Banaka előtt, aki tudta rólam, hogy hosszú emlékezetű vagyok.

-         Az utolsó percben érkeztél, uram – mondta az öreg. – Atyád a halálán van. félek, nem fog több hajnalt látni. Én őrködöm idekint, hogy őrizzem a haldokló utolsó óráinak zavartalanságát. Téged feltétlenül látni kívánt, az utóbbi időben állandóan csak rólad beszélt, uram.

Valamit nem értettem.

-         Hol van a ház népe, Banaka? Hogy maradhattatok apámmal magatokra?

-         Elmentek, uram. Elsompolyogtak egyenként, mert megérezték a közeledő halál szagát. A régiek, a hűségesek lassacskán kihaltak, az újak meg főleg Szélfarkas úr emberei voltak.

-         Hát ő hova lett? Atyád űzte el őt a színe elől, amiért Holdsarló kisasszonyt megölte.

Torkomig ágaskodott bennem a döbbenet.

-         Megölte? – kérdeztem elcsukló hangon.

Banaka finoman megcsóválta a fejét.

-         Atyád utánad sóvárog, uram – mondta leheletfinom korholással a hangjában. – Ne várakoztassuk a haldoklót, uram.

Megértettem, és elszégyelltem magam. Napsárkány, Szélfarkas meg Holdsarló hosszú emlékezetűek, de apámat a halál kaszája sürgeti. Majd megtudok mindent idejében!

Apám az ágyán feküdt.

Folytatása következik.