Mint hullámzó homokmező,

A lábunkhoz terül,

És mellünknek feszül

A Múlt.

—–

Forró álmú jeges katlan,

Csak látszólag mozdulatlan.

——

Kiszáradó idő-avar,

Vihart mégis égben kavar.

—–

Elmúlttá lett, száraz röggé,

Mégis él bennünk örökké.

——-

Megsimogat, ahol tiszta,

Ahol meg nem – rángat vissza.

——

Mint alaktalan, súlyos, kósza köd,

Nyálkásan ránk tapad,

A lelkünkre ragad

A Múlt.

——–

Mert zsíros televény-fajta;

Dogmát termesztenek rajta.

——–

A Jelen halott Múlt őse;

Az Idő imádott hőse.

——-

A süket Jelen hivatal;

Csupán holt Múltakat akar.

——–

Ami holt: azt magasztalja,

Ami él, azt letagadja.

——-

Néhol a Jövőbe ível,

Másutt létét veszíti el

A Múlt.

——-

Ha az Idő sosem részeg,

Nem is játssza azt, hogy végzet…

——

Hogyha csak rá akaszkodunk,

A Múlthoz hűtlenek vagyunk.

——

Aki álmodni nem restell,

Annak a Múlt ősi Mester.

——–

Mint végtelen hullámtörő,

Áll komoran, vadul,

Sötéten tornyosul

A Múlt

——–

Hogy lesz-e sivár Jelenen túl

Bármilyen Jövő;

A robajban nem sejtheti

A vén hullámtörő…

——–

A Jelen szirtjei mögött

Valahol tán Jövő?

Gránitkemény és hallgatag

A vén hullámtörő.