HETVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen megtorpant. Ennek láttán az albínó határozatlanul megállt. Mindössze másfél méterre voltak egy szélesebb sugárúttól.

- Mi van? – kérdezte Hildegard.

- Fegyveres járőr. – felelte súgva a szőke nő.

Hildegard Satana erre minden teketória nélkül egy romos oszlop mögé vetette magát, és Karent is magával rántotta. Már hallották is a közeledő gékocsi motorzaját.

A szőke nő meglepődött, aztán beleegyezően sóhajtott. Persze. Most Stana volt észnél kettejük között, de hát az albínó nő katona, ez a dolga. Nem ácsoroghatnak nyíltan a közeledő fegyveres őrjárat előtt, kitéva annak, hogy tüzet nyitnak rájuk. Satanának igaza volt.

Karen látta, hogy Hildegard előveszi, és tűzkész állapotba helyezi az egyik fegyverét. Megijedt. Mit akar Satana? Elment az esze? Harcolni támadt kedve? Ki tudja, hány fegyverest mozgósítanak ellenük perceken belül.

Már nem tudta figyelmeztetni az albínót, mert a sugárúton feltűnt egy gépkocsi. Egy résen keresztül pontosan látták.

Közönséges platós kisteherautó volt, az öregebb évjáratból. Öregesen köhögött, prüszkölt és zakatolt. A Földön már száz éve is veterán járműnek minősült volna. Az ilyenekkel valamikor tűzifát szállítottak kertes városszéli otthonokba. Most kínosan lassú megfontoltsággal pöfögött egy kihalt város agyonvert sugárútján.

A vezetőfülkébe nem láttak be. Egy fegyveres lehetett ott, legfeljebb kettő. A harmadik a platón ácsorgott, nagy, állványos géppuska mögött.

Karen elképedt. A fegyveres közönséges kamaszfiú volt, lötyögött rajta az egyenruha. Az albínó nomban levonta a következtetést: visszatette fegyverét az övébe.

A gépkocsi lassan elhaladt előttük. Satana várt néhány pillanatig, aztán megjegyezte:

- Ezek nem katonák. Az a kölyök még egy tartalék alakutalhoz képest is szánalmas. Vagy nincs elég emberük, vagy nem pazarolják az igazi katonákat ilyen nevetséges feladatra.

- Nevetséges feladat?

- Igen. Lehet még valaki ezen a bolygón, aki akár meg is támadhatná akönnyűcirkálót, de ha látja, hogy fegyveresek védelmezik, nem fog megpróbálkozni vele. Ez az egyetlen értelmes magyarázat erre a röhejes őrjáratra.

Karen vállat vont. Satanának igaza lehet.

Vártak, amíg teljesen elhalt a táborban a motorzaj, utána átsétáltak a sugárúton. A túlsó oldalon sivár, egyszintes romok meredeztek.

A külváros – ha lehet – még sokkal lehangolóbb volt nyomorúságos romjainak tengerével, mint a belső területek. A legtöbb egykori ház a maga idejében nyomorúságos viskó lehetett, és ezeket sem kímélte a várost romba döntő csapás. Néhol néhány szánalmas, derékbe tört vagy a törzse közepén csonkolt fát, vagy ahhoz hasonló képződményt is láttak. Ember, állat vagy növény sehol. Nyomaiban sem.

Minden átmenet nélkül szűnt meg a város. Eljutottak az utoló kunyhó maradványáig – azon túl fátlan, sivár és élettelen sík terült elébük.

Bő negyedóra múlva megpillantották a könnyűcirkáló jellegzetes alakját.

Karen önfeledten rohant volna felé, de Hildegard keményen visszafogta.

- Ne mozdulj?

Karen kétségbe esett. Vajon mivel keltette fel az albínó gyanúját?

- Mi történt? – kérdezte, miközben szíve a torkában dobogott.

Hildegard előremutatott:

- Taposóaknák!

Folytatása következik.