HETVENKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen nekiiramodott. Fürgén szedte a lábát az egyre áthatolhatatlanabb tejfehér ködben előre.

Se látott, se hallott. Mintha a világ óriási, orgiasztikusan végtelen hang-és látványözönében valamiféle különös adásszünet következett volna be. Semmit sem érzékel, gépiesen és gyors tempóban tette egyik lábát a másik után. A mozdulatlan, fehér füstköd nemcsak kizárta őt a világból, hanem teljesen el is tompította az érzékeit. Mintha különös állagú tejszínhabban bandukolt volna.

Tudta, hogy mindenképpen tartania kell az irányt, igyekezett a lehető legegyszerűbben, toronyirányt haladni. Ha véletlenül eltér, elfordul, sohasem jut el a könnyűcirkálóig.

Percek óta haladhatott a fehér csendben előre, amikor elfogta az izgalom. Milyen régen fordulhatott elő vele utoljára, hogy szabadnak érezhette magát. Szabadnak! Most pedig épepn a szabadság felé tart. Akaatlanul is egyre gyorsabban szedte a lábát. Irány a szabadság.

Robert jutott az eszébe. Vajon mit gondolna róla a férfi, ha most látná? Vajon elhinné-e, ha egyszer elmesélné neki mindazt a tömérdek viszontagságot, amit az utolsó hetekben átélt? Egyáltalán, képes lesz valaha elmesélni a férfinak? Egyáltalán: vége lesz a vesszőfutásszerű kalandok sorozatának valaha is? Vajon eljön még az idő, amikor bárkinek elmesélheti?

Karen hirtelen olyan eltökéltséget érzett, hogy maga is meglepődött tulajdon magán. Annyira, hogy kevés híján hasra vágódott. Igen. El fogja mesélni. Nem is akárkinek. Robertnek fogja elmesélni. Túléli ezt a lidércnyomást, épen, sértetlenül és egészségesen kiszabadul a kiszámíthatatlan események megállíthatatlanul sorjázó, fojtogató zuhatagából; biztonságos földre és megbízható időbe érkezik, újra szilárd talaj lesz a lába alatt, és akkor mindent elmesél Robertnek. Eljön az idő. Nagyot dobbant a szíve. Ha ez megérzés, nagyon jó. Ha nem az, még jobb; mert úgy alakítja az eseményeket, hogy a mostani vágyai váljanak valóra.

Hirtelen ütötte szíven a bizonyosság. Túl fogja élni. Túl fogja élni, és találkozni fog Roberttel. Csak egyszer lássa még az életben a férfit; tüstént hetedhét országra szólót fog vele szeretkezni! Hol van már az a könnyűcirkáló? Még gyorsabban szedte a lábát.

Észre sem vette, hogy fut.

„Konspiráció! Konspiráció! Valódi legénység tagja! Kérlek, ne fuss, akkor sokkal nehezebb figyelni rád!”

Karen elszégyellte magát. Hirtelen viszafogta magát, meg is botlott.

A következő pillanatban akna robbant a közvetlen közelében.

A talaj kiszaladt Karen lába alól a nő jó fél métert a levegőbe emelkedett, aztán a földbe csapódott, átbucskázott valami apró dombocskán – talán valami vakondtúrás-féle lehetett, amikor megemelkedett alatta a föld, valami nagy erővel oldalt taszította, a feje a földnek ütődött.

A szőke nő előbb megrémült, aztán valami egészen más érzett: mélyről jövő, feneketlen csalódottságot. Ennyi volt? Mégsem? Ennyit ért a megérzés? A bizonyosság? Halál? Hát mégis halál? Sírni szeretett volna.

Nem volt idő még jobban elcsüggedni, mert a talaj újra megmozdult mellette, és az egyik lába valami üregbe csúszott. Ösztönösen kihúzta, kezével a talajra támaszkodott, és felpattant.

Hát mégsem halt meg?

Elindult, de azonnal meg is torpant. Vajon jó irányban halad?

„Konspiráció! Konspiráció! Kérlek, helyesbítsd az irány.”

Azonnal jött a válasz:

„Konspiráció! Konspiráció! Egy kissé balra!”

Karen balra fordult és elindult.

Konspiráció! Konspiráció! Túl sok!

Karen irányt változtatott.

„Konspiráció! Konspiráció! Most jó! Most jó!”

A szőke nő megkönnyebbülten felsóhajtott, és lendületesen haladt tovább. Vajon milyen messze lehet még a könnyűcirkáló?

„Konspiráció! Konspiráció! Sikeresen kijutottál az aknamezőből!”

Karen legszívesebben felrikkantott volna, de kiszáradt torkától ilyesmire nem tellett. Most már valóban futni szeretett volna, de rájött, hogy a lába nem bírja. Sőt, meg is kellett állnia.

Egésztestében remegett. Milyen messzire lehet még a könnyűcirkáló? Ha kilométerekre, sohasem éri el.

Rohamosan oszladozott a füstköd.

Karen két lépést tett, amikor roppant test magasodott fölébe.

Az első pillanatban döbbenten hőkölt hátra. Aztán elsírta magát örömében. A könnyűcirkáló! Végre! Ideért! Már csak néhány lépés!

Közvetlenül előtte a zsilipkamra ajtaja.

Folytatása következik.