ÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Fekete szegélyű barna egyenruhát viselő férfiak vették őket körbe. Karen alaposan szemügyre vette őket. Egyértelműen modern fegyvereik voltak, uniformisuk az űrflotta ruházatára emlékeztetett. Többségük fehér bőrű volt, de akadt néhány egyéb rasszhoz tartozó is. Egy afrikai katona éppenséggel hadnagyi rendfokozatot viselt.

- Maguk kicsodák? – motyogta Ed Philips.

Válaszul a fegyverek csöve fenyegetően felemelkedett. Ed Philips megszeppenten elhallgatott, Erich sápadtan ácsorgott mellette. Adam határozatlan arccal ténfergett.

Boyar arca valósággal sátáni mosolyt öltött.

- Ez az ember, - mutatott az instruktorra. – Ed Philips. Körözött bűnöző. Ráadásul bizonyíthatóan rabszolgaságban tartott és tart jelenleg is egy földi illetőségű személyt. Tartóztassa le!

Mielőtt Ed akárcsak megmukkanhatott volna, máris hátracsavarták, és összebilincselték a kezét. Erich határozatlan mozdulatot tett, hogy segítsen neki.

- A cinkosa! – mutatott rá Boyar.

Erre Erich is bilincsbe került. Karen csaknem sírt. Ő az ürügy ezeknek a kedves embereknek a bántalmazására? Őszintén megkedvelte Edet és Erich-et, Boyar-ban pedig még annyira sem bízott, mint korábban.

Pimasz képű ifjú tiszt perdült elő.

- Theodore Jason Wilkins hadbíró hadnagy vagyok! - darálta fiatalos nagyképűséggel. – Önök lázadók. Hivatalosan értesítem önöket, hogy lázadás főben járó vétsége miatt napokon belül rögtönítélő hadbíróság elé kerülnek, amely jogosult halálbüntetést hozni, és az ítéletet kihirdetés után azonnal végrehajtatni.

Karen úgy összeszorította a fogát, hogy megcsikordult. Torka kiszáradt.

- Ne bántsák őket! – mondta elszánt hangon.

- Önnek semmi dolga sincs ezekkel a gazemberekkel, kedves hölgyem! – felelte gúnyos hangon Boyar, aztán odaszólt az előreugró állú, brutális arcú katonatisztnek:

- Winter százados!

- Uram!

- Vezettesse el a foglyokat!

- Értettem!

Winter intett, mire a katonák elhurcolták a két férfit. Karen könnyes szemmel nézett utánuk, úgy érezte, utoljára látja őket.

Adam pimaszul végigmérte a katonákat.

- Szóval így festenek a Phoenix Alapítvány zsoldosai?

- Ez kicsoda, uram? – kérdezte Winter százados.

- Nem erről volt szó, Boyar! – Adam hangja váratlanul élessé vált. – Vagy már nem is emlékszel?

Boyar oda se hallgatott.

- Tudja, Boyar, - folytatta Adam, és távolságtartóbb megszólításra váltott: – az első perctől fogva sejtettem, hogy maga cégéres gazember. – valami olyan jegesen metsző közöny volt a hangjában, hogy mindannyian elnémultak tőle néhány pillanatra.

Adam a szőke nőre nézett, és Karen meglepődött, micsoda végtelen szeretet van a férfi tekintetében. A vénember szemében szokatlan derű csillant. Karen csodálkozva nézte. Akár egy bölcs, túl mindenen, múlt és jövő bizonyságának birtokában.

Aztán a pillanat elszállt, a csoda tovaröppent, a káprázat megfagyott, a világ visszazuhant a dermesztő valóságba.

- Ez kicsoda, uram? – ismételte meg a kérdést Winter százados.

Boyar arca gúnyos fintorra húzódott.

- Felesleges szemtanú.

- Értem, uram!

Gyors volt, brutális, könyörtelen – és piszkos. Szinte valószerűtlenül piszkos. A százados intett az Adam mögött álló őrmesternek, mire a fickó gyors, takarékos mozdulattal előrelépett.

Adam arca mosolyban fürdött.

- Vigyázzon magára, kedves! Maga itt az egyetlen emberi lény. Nagyon vigyázzon magára.

Mielőtt Karen felfogta volna, mi történik, az őrmester fegyvere eldördült; a katona közvetlen közelről tarkón lőtte az öregembert. A mosoly szinte rákövült Adam arcára, mielőtt a férfi elzuhant.

- Jöjjön, hölgyem! – Boyar egy erdei ösvényre terelte Karent, aki úgy ment mellette, akár az alvajáró.

Nem kellett sokat gyalogolniuk. Az erdő széle ötven-hatvanlépésnyire volt. Nagyméretű, sötétkék légpárnás várt rájuk.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.