ÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen öt perc múlva újra a cellájában volt. Mindenki várakozásteljesen nézett rá.

Karen ettől a pillanattól félt a legjobban. Iménti kihallgatói nyilván izgatottan ülnek a lehallgató berendezés előtt, és szívrepesve várják, hogy mi hangzik el.

Talán ez az utolsó csapda. Szedd össze magad, Karen!

Olyan gyászos képet vágott, amilyenre csak képes volt. Legszívesebben azonnal elsírta volna magát, de azzal mindent elronthatott volna. Végignézett a férfiakon.

Ed Philips aggódva figyelte. Boyar ravaszkás tekintettel méregette, de a szeme sarkában ott játszadozott valami mérhetetlenül alaktalan rettegés. Mint aki azonnal tombolni kezd. Vagy összeomlik. A szőke nő most érzett először némi elismerést iránta. Meg kell hagyni: van a fickónak önfegyelme.

Erik arcáról sütött a feszültség. Karen próbált biztatóan rámosolyogni, de a férfi mintha észre sem vette volna. Csak bámult tovább hamuszín arccal.

Adam, az öregember kifejezéstelen tekintettel állt a cella belsejében. Látszólagos egykedvűségének ellentmondott az arcának mélyen barázdált ráncaiban gyöngyöző veríték. Meg a keze. A kézfeje meg-megremegett.

Karen egy pillanatig még habozott, koncentrált, aztán kirobbant belőle:

- Nagyon nagy baj van! – és felzokogott.

Mindannyian sóbálvánnyá merevedtek. Erik most már ijesztően elsápadt, ellenben Boyar és Adam a többiek arcát vizsgálgatta. Megpróbálták eldönteni, valódi baj történt-e, vagy mindez a színlelés része.

Karen erőt vett a síráson. Remélhetőleg a lehallgatók is hallották, és diadalmasan gúnyolódnak az „összeomlásán”.

- Mi történt, hölgyem? – kérdezte viszonylag higgadt hangon Adam.

A szőke nő csendesen bólintott. Azonnal el kell mondania, de előbb fel kell őket készítenie, mert a nem megfelelő reagálásuk mindannyiuk életébe kerülhet.

- Engem halálra ítéltek, de nem kötélre.

Várt egy pillanatig, és néhány kézjellel próbálta őket segíteni. Felfogják? Meg kell érteniük. Figyelte a tekinteteket. Úgy döntött, eljött az idő:

- A Zéta-pontra deportálnak veletek együtt.

Kritikus pillanat volt. Ha most kitör az üdvrivalgás, órákon belül lógni fognak. Mind.

Nem tört ki. Valamennyien Karen arcát szemlélték, a tekintetükben egymást űzte az öröm és a tanácstalanság. Meg a kétségbeesés.

Karen Ed Philipsre nézett. Benne bízott a legjobban. Jelt adott neki.

Nem is csalódott.

- Maga tehet róla! – tört ki Philips szokatlan indulattal, és színpadias mozdulattal elkapta Boyar gallérját. – Minek fecsegett Miss Kadlecikováról?

Boyar elképedt, de ekkor Ed rákacsintott. Boyar végre megértette.

- Kérem! – ágált dühödt hangon. – Mennyivel jobb, ha felakasztanak?

- Éhen akar halni, maga marha? – kiáltotta Adam.

Karen hálásan bólintott felé. Igen ez kell, ez a logikus reagálás.

- Mi miért kerülünk a Zéta-pontra? – kérdezte talpraesett álnaivitással Erik.

- Mit képzelsz? – dörrent rá Ed. – Karen egyedül nem képes bezárni ezt a nyomorult linket. Mi is kellünk hozzá. Így is több órás munka lesz.

- Dehogy zárjuk be! – acsarkodott Adam. – Azt már nem! Ezek a bitangok nem érdemlik meg. Minek tegyünk értük bármit is, ha úgyis éhenhalunk?

Karen elmosolyodott. Adam feszíti a húrt, de erre is szükség van.

- Kapunk bőségesen élelmet, vetőmagot és épületfát.

Karen látta, hogy Adam nehezen fojtja vissza a nevetését. Ugyan ki lehet ez a vénember?

- Vetőmagot? – sikerült visszafogni a kuncogását. – Vetőmagot? A zéta-pont talaja alkalmas a növénytermesztésre?

Ed Philips némán megtapsolta az öreget. Karen bólogatott. Hogyne, azoknak pontosan ezt kell hallaniuk.

- Még senki sem próbálta. – felelte Philips.

- Akkor mi leszünk az elsők! – tette hozzá rezignáltan Boyar.

- És ha nem kapcsoljuk ki ezt a rohadt linket?

Karen bólintott, és hálás volt. Ezt is fel kellett vetni, hogy azok megnyugodjanak.

- Az öngyilkosság bonyolult formája volna. – fejtegette Ed. – Előbb-utóbb utánunk küldenek vlami öngyilkos katonai alakulatot, és kivégeznek bennünket.

Adam úgy tett, mint aki éppen beadta a derekát.

- Rendben van, linkeljük ki ezeket a nyavalyásokat. De megesz majd utána bennünket az unalom.

Többen is sóhajtottak.

Karen ekkor már sírt. Sírt, sírt, sírt, ömlött a könnye, és közben végigdőlt az egyik priccsen. A többiek köréje gyűltek. Örültek csendben és mérhetetlenül. Sorban mind a priccsre dőltek, és igyekeztek befelé újjongani.

Karen pedig csak sírt, sírt – amíg el nem aludt.

Hajnalban értük jöttek.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.