KILENCVENKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

- Csak nem meglepődött? – nézett a nagyfőnök megrökönyödött arcába a szőke nő. Aztán nyersen rárivallt: – Hol vannak a barátaim? Hol van Erich Schellenberg és Ed Philips?

Közben a hármas számú robotharcos duruzsoló hangot hallatott, valami antennafélét tett ki a padlóra, és elindított egy kisméretű szerkezetet. Karen tudta, hogy most bémítja meg az épület kommunikációját. Remélhetőleg hatékony lesz.

A rózsaszín nyakkendős nagyfőnök elvigyorodott.

- Ezért jött vissza, Kadlecikova. Magának valóban nincs túl sok sütnivalója.

- Hol a két fiú?

- Hiába jött, Kadlecikova.

Karen tudta, hogy az ellenszenves alak az időt húzza. Nem tudhatja, hogy nincs kommunikáció. Valószínűleg senki sem sejti még az építményben, hogy ők itt vannak. Arra számít a főnök, hogy valaki előbb-utóbb benyit az ajtaján. Az egyes robot is átgondolhatta ezt, mert intett az ötös számúnak. A gépezet állást foglalt az ajtó előtt, és a maga gépies módján felkészült az esetleges támadás visszaverésére, vagy a gyanútlanul belépő foglyul ejtésére.

- Hol vannak?

A főnök elvigyorodott. Nyilvánvalóan yneregben érezte magát.

- Találgasson, Kadlecikova – a szőke nő figyelmét nem kerülte el, hogy közben aggodalmas pillantást vet a robotharcosokra.

A férfi viselkedése nem lepte meg Karent és robotjait. Erre is volt tervük.

Karen intett az egyesnek, az halk parancsot adott kínai nyelven. A hármas és a tizenkettes a főnökhöz léptek, a tizenkettes megfogta a két csuklóját, a másik pedig a homlokára tett néhány elektródát.

- Mit akarnak a robotjai? Azonnal parancsolja vissza őket, Kadlecikova!

- Egyszerű egészségügyi vizsgálat. – mondta színtelen hangon a hármas. – Tudnunk kell, mennyit bír.

A főnök szeme elkerekedett.

- Hogy mit bírok? – már látszott, miként egyensúlyoz a két szemében, vagy valahol a mögött a lassan ébredő félelem.

Üssük tehát a vasat!

- Nem akarjuk halálra kínozni – felelte gúnyos mosollyal a nő. – De meg kell értenie, hogy nagyon kevés az időnk. Kénytelenek vagyunk azonnal a lényegre térni.

A férfi szeme rebbent egyet.

- Tehát, – nézett rá Karen. – hol vannak a barátaim?

A főnök még hallgatott, de már nem annyira határozottan, mint korábban.

- Rendben van, – vonta meg a vállát a nő. – én figyelmeztettem. – a robotokhoz fordult. – Tudjátok meg tőle a szükséges információkat!

Tüntetően hátat fordított.

Most következett a tízes számú robotharcos nagy jelenete. Karen magában kuncogott. Nagy tapasztalatúak, jó emberismerettel rendelkeznek ezek a kínaiak. Ki tudja, hány hasonlóan ravasz dramaturgiai motívumot építettek bele a robotjaik memóriájába?

A tízes számú előrelépett.

- Kapitány, – kezdte recsegve. Neki volt a legkevésbé emberi hangja, nem véletlenül. – kérek engedélyt drasztikus módszert alkalmazni.

A főnők rózsaszín nyakkendőjét sodorgatta, izzadt, és olyan arcot vágott, mint aki tüstént levegő utá fog kapni. A hármas és a tizenkettes kissé szorosabban léptek mellé, és felkészültek minden lehetséges beavatkozásra.

- Jelentsd a módszert!

A robot hihetetlenül brutális küllemű, rövid, széles és görbe pengéjű kést húzott elő.

- Kérek engedélyt egyenként levvágni az ujjait. A szabályzat szerint a vallatásnak ez az egyik legggyorsabb és leghatékonyabb fajtája.

A tizenkettes erre máris elkapta, és a tízes felé nyújtotta a férfi kezét.

- Ne! – kiáltotta a férfi őrült kétségbeeséssel.

- Hol vannak? – kérdezte Karen. – Hol a két fogoly?

- Ne bántsanak! – visított a főnök. – Kérem! Ne csonkítsanak meg!

- Hol vannak?

A tízes a főnök hüvelykujjára tette a pengét.

- A hadbíróság halálra ítélte őket! Félóra múlva mindkettőt főbe lövik.

Ekkor lépések hallatszottak kintről.

Folytatása következik.