KÉTSZÁZNYOLCVANHETEDIK RÉSZ

Karen meg sem lepődött. Később ezen maga is csodálkozott.

Elnézte a panorámaképernyőn felbukkanó arcot. A szúrós szemeket, a kissé zilált tekintetet, a parancsnokláshoz szokott kifejezést. Ez hát Williams admirális. Az időutas. Az idealista bajkeverő. Voltaképpen csak egy túlkoros macho.

Ed Philipset azonban sajnálta. A fiú jobbat érdemelne. Most újra visszakapta az apját, azazhogy inkább az apja kapta vissza őt. Megint kezdődnek számára a zavaros, lidércnyomásos kalandok.

-         Karen Bozchana Kadlecikova! – recsegte Williams a képernyőről. – Megértette, amit mondtam?

Karen arcán fanyar mosoly suhant át.

-         Elfelejtett bemutatkozni, uram – mondta aztán a képernyőn szigorkodó arcnak.

-         Williams admirális vagyok! – hörrent a férfi.

Karen egy pillanatig farkasszemet nézett vele. „Dúvad” Williams. Talán csak egy ijedt kisfiú, aki szeret istenkét játszani.

-         Megértett engem, Karen Bozchana Kadlecikova?

-         Hogyne, uram – vetette oda. – Vagyok annyira admirális, mint ön.

Erőteljes mozdulattal bontotta a kapcsolatot, eltávolította a képernyőrőn Williams admirálist.

-         Admirális a hajónak! Azonnali térugrás! – és az egyik fotelbe vetette magát.

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva, végrehajtása megkezdve!”

Minden elsötétült.

Folytatása következik.