KÉTSZÁZÖTVENKETTEDIK RÉSZ 

Aztán Ed Philips a homlokára csapott.

-         De ostobák vagyunk! – kacagásban tört ki.

Nevetett hosszan és – magányosan.

Meglepődve szemlélték. A férfi úgy szökkent talpra, mint aki súlyos teher alól szabadult. Ugrándozott, mint valami kamasz. Cikázott ide-oda; italt töltött magának, utána egy pillanatra eltűnt, és amikor újra előkerült, valami édességet majszolt.

-         Nektek is van ám nassolnivaló! – mutatott az élelmiszeres pultok felé.

Karen a fejét csóválta.

-         Mi történt, Ed?

A férfi a szemébe nevetett:

-         Sokkal jobb a helyzet, mint gondoltuk, Karen!

-         Miért?

Ed Philips kényelmesen megterített a vezérlőpulton, eligazgatta magának a rágcsálnivalót, csak utána felelt:

-         A Digitális Téridő semmiképpen sem lehet a hibernációs kamrában, Karen.

A szőke nő vállat vont.

-         Csak ennyi? Ezt eddig is tudtam.

Ed Philips helyett Helmut lepődött meg.

- Miért?

-         Nagyon egyszerű – felelte a szőke nő. – A támadás kívülről érkezett. Ha a Digitális Téridő a hibernációs kamrában volna, Williams admirális és társai már nem élnének. Bocsáss meg, Ed.

A férfi biccentett.

-         Előbb is rájöhettünk volna. Nem üldöznének téged, ha képesek lennének bejutni oda, és meggyilkolni az apámat.

-         Ez a számomra azért nem teljesen megnyugtató.

Olyan hirtelen lett sötét, hogy elállt a lélegzetük.

Folytatása következik.