KÉTSZÁZNEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

-         Igazad van, Helmut! – helyeselt a szőke nő.

Ed Philips csodálkozva nézett rá:

-         Igaza? Miben van igaza?

Karen kissé szánakozva nézett rá, aztán energikusan felpattant.

-         Félreértettük Morgensohnt. Nagy bajba kerülhetünk, ha nem tisztázzuk minél hamarabb. Ha nem jövünk rá, hogy miről is van szó.

Ed Philips egyikről a másikra nézett. Helmut szánakozva veregette meg a vállát.

-         Hát nem érted?

Ed Philips a fejét ingatta.

-         Morgensohn ügyvéd, – vette át a szót Karen. – és éppen úgy gondolkodik, mint egy fiskális.

-         Azaz?

-         Az ügyvéd mindig kívülálló! – tette hozzá Helmut.

Ed Philips a homlokára csapott.

-         Már értem! Ez azt jelenti… – elhallgatott és Karenre pillantott.

A szőke nő elsápadt.

Helmut bólintott.

-         Igen. Pontosan azt jelenti.

Ed Philips mély levegőt vett.

-         Akkor tehát az a helyzet, – kezdte a fejét csóválva. – hogy Morgensohn ügyvéd úr az égvilágon semmit sem kockáztatott. Bármi is volt nála, azt úgy hozta, hogy fogalma sem volt sem a természetéről, sem pedig a működtetéséről. Csupán annyit tudott, hogyan teheti rá valakire anélkül, hogy visszakapná. Amikor ez megtörtént, Morgensohn úr mosta kezeit. Valószínűleg már otthon van a Földön, az irodájában. Nem érdemes megölni, üldözni, háborgatni, mert semmit sem tud.

-         Főleg akkor, – tette hozzá Helmut. – ha mindenki számára teljesen világos, hogy kire tette rá.

Mindketten Karenre néztek. A szőke nő sápadtan hallgatott.

-         Van azért egy bökkenő – jegyezte meg Helmut.

-         A sebezhetetlensége?

-         Igen.

Karen értetlenül nézett rájuk:

-         Micsodám?

-         A sebezhetetlenséged, Karen. Téged tilos bántani!

Karen nagy szemeket meresztett.

-         De miért?

-         Mert a dolog megvéd.

Karen Bozchana Kadlecikova felpattant a helyéről. Aztán tüstént vissza is ült.

- Megvéd?

-         Úgy tűnik, igen. Semmiféle tudományos vagy technológiai képzettséggel sem rendelkezel, de mégis igen gyorsan elboldogulsz mindennel. A térmanipulátorral. Talán az időutazással is. A könnyűcirkáló admirálisnak fogadott el. A csatahajó is.

-         És ez talán gyanús?

Ed Philips jól megrágta a válaszát:

-         Nem mondanám gyanúsnak, Karen. Inkább különlegesnek. Hogy a dolog téged igen aktívan segít, napnál világosabb. A mikéntjét nem értem, de a hatékonyságát látom. Valószínűleg segít téged, amíg élsz, és közben a célja felé terel.

-         Nem hagyja, hogy megöljenek?

-         Ezt így nem merném kijelenteni. Az a gyanúm, ha meghalnál, áttenné valaki másra a székhelyét.

Karen bólintott, ezt megértette.

-         Erre nyilván az Ultenberg-csoport tagjai is rájöttek.

-         Úgy van. ezért nem akartak megölni téged. Amíg a dolog – bármi is legyen – rajtad van, legalább tudják, ki a hordozó. Ha meghalsz, eltűnne a szemük elől. Semmi okunk sincs kizárni, hogy a dolog esetleg akár a térmanipulátort is önállóan használhatná.

Helmut a fejét ingatta.

-         Nem hinném, hogy ezt megtehetné. A dolognak szüksége van az emberre, mint hordozóra. Nagyjából úgy viselkedhet, mint valami parazita. Rátapad a hordozójára, jelen esetben az emberre, és próbálja a célja felé irányítani. Ha a hordozó meghal, a dolog tovább áll. Másik hordozót keres. Egészen addig, amíg a célját el nem éri.

-         A célját? Mi lehet a célja?

Helmut vállat vont.

-         Bármi. Nem tudom – széttárta a karját.

-         Bármi nem! – vágta rá Ed Philips.

-         Hát nem! – mondta mély meggyőződéssel Karen. – Bármi is a célja, az nyilvánvalóan zavarja az Ultenberg-csoportot.

Ed Philips bólintott.

-         Ez nyilvánvaló. Semmi egyéb okuk sem volt a támadásra. Ez azonban továbbra is fennáll, és engem aggaszt.

Karen élénken helyeselt:

-         Engem is. Bármikor újra megtámadhatnak bennünket.

-         Ezért minél hamarabb rá kellene jönnünk, mi a dolog célja.

Helmut csodálkozva nézett rá.

-         Azt hittem, már tudod.

-         Honnan tudnám?

-         Abból, hogy nyilvánvaló.

Folytatása következik.