KÉTSZÁZHARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Mindkét férfi mondani akart valamit, de a szőke nő türelmetlen mozdulattal leintette őket.

-         Hallgassatok meg! Igyekszem röviden összefoglalni, mert tartok tőle, hogy nagyon kevés az időnk.

Néhány másodpercnyi szünet után kérdéssel folytatta:

-         Vallattak-e benneteket?

-         Nem! – vágta rá Helmut.

Ed Philips is nemet intett.

-         Engem vallattak, vagy vallatni próbáltak. Benneteket kínoztak, hogy a szenvedésetekkel gyakoroljanak rám hatást. Estmant megölték, mert azt gondolták, hogy a számomra ő a legkevésbé fontos személy.

-         Más okuk is lehetett rá – vélte Ed.

Karen nem reagált a megjegyzésre.

-         Úgy gondolom, én kellettem nekik a leginkább. Tőlem akartak valamit. Talán tervük is volt. Nem siettek, úgy gondolták, hogy elég idejük van. Azt hitték, hogy tökéletesen kiszolgáltatott helyzetben vagyunk.

Helmut bólintott.

-         Úgy van! – vágta rá kurtán.

-         Fatális hibát követtek el – folytatta a szőke nő. – Nem számítottak rá, hogy a fegyvereink és a térmanipulátor segítségével képesek vagyunk kiszabadulni az ő digitális téridejükből. Erre azonban csak azért volt lehetőségünk, mert ő maguk is használják a digitális téridőt. Talán átjárnak a mi téridőnkbe, vagy egyéb kapcsolatot tartanak.

Ivott egy kortyot, utána folytatta:

-         A digitális térdő a számukra tökéletes világ lehetne, ha azt akarnák. Soha senki sem találna rájuk, élhetnének igen kényelmesen, egyfajta sajátos, majdnem-örökkévalóságban. Biztonságban lennének.

-         Megfeledkezel róla, hogy Rafa képleteivel a digitális téridő felszámolható.

-         Igen, Ed, de te sem gondolhatod azt, hogy a képletek maguktól rá is bukkanhatnak a digitális téridőre.

Ed Philips az ajkába harapott. Karen folytatta rendületlenül:

-         A jelek szerint az Ultenberg-csoport tagjai nem arra törekszenek, hogy élvezzék a maguk számára teremtett sajátos édent, hanem valami más a céljuk.

-         Szerinted mi lehet az?

-         Nem tudom, de úgy vélem, számunkra nem jelent jót. Lehet, hogy csekély jelentőségű személyek vagyunk a számukra, de mindenképpen szerepelünk a terveikben.

-         Ez egyértelmű! – mondta Helmut.

Ed Philips a fejét csóválta.

-         Valamire visszatérnék – mondta higgadt hangon. – Azt mondtad, a digitális téridő alkalmas lehet rá, hogy ellenőrizzék az összes létező idősíkot.

Karen bólintott.

-         Úgy gondolom, átláthatják és manipulálhatják az összeset. Némelyikben talán még Isten szerepét is eljátszhatják.

Helmut bólintott, Ed Philips azonban élesen Karen szemébe nézett.

-         Még valamit akarsz mondani, ugye, Karen.

A szőke nő bólintott.

-         Ki vele!

-         Időutas vagy, Ed Philips. Apád is az volt.

Ed Philips érezhetően feszültebbé vált.

-És? – kérdezte látszólagos hányavetiséggel.

- Az időutasnak több dimenzióban lehet ott élő megfelelője. Még a DNS is azonos. Nincs semmi különbség.

- És?

- Azt gondolom, van rá módszerük, hogy a náluk lévő példány segítségével könnyen felkutassák a világegyetemben a megfelelőjét. Azaz: inkább bemérjék.

Elképedve néztek rá.

-         A hibernációs kamra hozza ránk a veszedelmet, azt keresve bukkanhatnak ránk.

Ed Philips hitetlen arccal nézett rá.

Váratlanul Helmut szólalt meg:

-         A legfontosabb kérdésre nincs válaszunk. Mit akarhatnak tőledd, Karen?

Folytatása következik.