Kétszázharminchatodik rész

 Karen Bozchana Kadlecikova az első pillanatban úgy meglepődött a saját gondolatától, hogy nekiment a vezérlőpultnak, és alaposan beütötte a térdét. A kezében tartott pohár csörömpölve hullt a padlóra, de épségben maradt.

Persze, gondolta, törhetetlen üveg.

-         Mi történt? – nézett rá Ed Philips.

-         Ez, – dadogta a szőke nő. – ez…ez valami egészen elképesztő…

-         Micsoda?

Karen nem felelt, hanem félrehúzódott és jó félóráig a számítógéppel tárgyalt. Ezúttal nem hangosította ki a beszélgetést. Utána magányosan töprengett néhány percig, majd újra a géppel tárgyalt valamiről.

A férfiak nem merték megszólítani.

Újabb néhány perc múlva Karen kissé tétova mozdulattal felállt, aztán rájuk szólt:

-         Gyertek, üljetek ide le! – és a vezérlőpulthoz invitálta őket.

„Admirális a hajónak! Kérem a most következő tiszti értekezlet rögzítését!”

„Hajó az admirálisnak! Természetesen, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”

Karen mindkét férfit hosszan végigmérte.

„Admirális a hajónak! Felhatalmazlak a közbeszólásra!”

„Hajó az admirálisnak! Köszönöm, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”

Karen megvárta, amíg Ed is, Helmut is helyet foglalt.

- Csak helyezkedjetek el minél kényelmesebben – mosolygott rájuk.

-         Miről van szó, Karen?

-         Helyezd magad kényelembe, Ed!

Csaknem egy percig nézte őket. Helmut türelmetlen volt, nyűgös pillantással méregette a szőke nőt, míg Ed Philips agyában derengeni kezdett, hogy ez nem hatásszünet. Karen azon gondolkodik, hogyan öntse szavakba a mondandóját.

-         Mi van, Karen? – kérdezte türelmetlenül Helmut.

Karen sóhajtott.

- Csak akkor szakítsatok félbe, – mondta nekik. – ha valami valóban fontos jut az eszetekbe. Kérdésekkel ne!

Ed bólintott. Helmut vállat vont.

-         Te se kérdezősködj, Helmut!

A férfi kényszeredetten bólintott.

-         Amikor annak idején iskolába jártam, – kezdte Karen. – az egyik tanárom elmesélte, hogy a bunkók iskoláiban már nem is tanítják a megmaradási törvényeket. Naivul az képzeltem, hogy azért, mert a bunkók nem fogják fel őket. A tanárom erre azt válaszolta, hogy felfognák, de fölösleges lenne őket továbbgondolniuk.

Elhallgatott. Helmut ígérete ellenére belekérdezett:

-         Továbbgondolniuk?

Karen leheletfinom szemrehányással nézett rá, de válaszolt:

-         Mindent tovább lehet gondolni, Helmut. A bunkók általában sötétek és műveletlenek, de nem minden esetben buták. Az agyuk egyáltalán nincs túlterhelve, csak ismeretekkel nem rendelkeznek. De gondolkodhatnak. Bármit továbbgondolhatnak. Őket azonban a műveletlenségük miatt nem feszélyezi a többiek fejében lévő igazságnak tűnő elméletek, dogmák, közhelyek egyike sem, és a gondolataik olyan irányokba is cikázhatnak, amelyekbe mások agya sohasem kalandoz el.

-         Ezt akartad nekünk elmondani, Karen?

-         Csak figyeljetek. Én ugyan nem a bunkók iskoláiba jártam, de az utóbbi napokban történtek miatt kénytelen vagyok egészen váratlan irányokba terelni a gondolataimat.

-         Mindannyian így vagyunk, Karen. Ha nem lennénk erre képesek, már nem élnénk. Azt azonban el kell ismernem, hogy az neked megy a legjobban.

Karen apró mosollyal nyugtázta a bókot.

-         Amikor az időutazásról meséltél, először alig figyeltem, utána viszont egyre jobban meggyőztél róla, hogy ez a téma fontos. Az egyik legfontosabb.

-         És?

-         Elmagyaráztad nekem, hogy az időutazás voltaképpen lehetetlen. A jövő e pillanatban nem is létezik, oda nem utazhatunk el. A múlt létezik ugyan, fel is kereshetjük, de ahogy megérkeztünk, abban a pillanatban teljesen új téridőt nyitunk, és sohasem térhetünk vissza oda, ahonnan indultunk. Jól mondtam fel a leckét, tanár úr?

Ed Philips sápadtan bólintott.

-         Már akkor is eszembe jutott valami, ami nem hagyott nyugodni. Igyekeztem elhessegetni, de állandóan visszatért.

-         Mi az?

Karen elmosolyodott.

-         A régi science fiction gyakran írt az időparadoxonról. Mi történik, ha visszamegyek az időben, találkozom fiatalabb önmagammal, és megölöm. Pedig nem ez az igazi kérdés.

Ed Philips meghökkent.

-         Nem ez? Hanem micsoda?

Karen kereste a szavakat.

-         Milyen viszonyban van egymással a két énünk? Helyettesítheti-e egyik a másikat. A két önmagunk biológiai értelemben véve teljesen azonos. Sokkal inkább, mint az egypetéjű ikrek. Azonosak az ujjlenyomataink. Azonos a DNS-ünk.

Ed Philips csodálkozva meredt rá.

- Mit akarsz ezzel mondani?

Karen teletöltötte és fenékig ürítette a poharát. Akkurátusan megtörölte a száját, csak utána folytatta:

-         Ed, ti időutazók vagytok. Van-e megfelelőtök ebben a világban?

Ed Philips vállat vont.

- Lehet, hogy van, de semmi jelentősége.

-         Mondod te.

-         Szerinted van?

Karen felállt.

-         Ti magatok is létrehoztatok néhány idősíkot.

Ed Philips hanyagul bólintott.

- Igen, de miért fontos ez?

Karen hosszan nézett a férfi szemébe.

-         Megszámlálhatatlanul sok idősík létezhet, ugye?

-         Igen – dörmögte Ed kissé flegmán. Unta a témát, nem tudta, mire akar kilyukadni a szőke nő.

Karen szeme gunyorosra váltott:

-         Az idősíkok közt semmiféle kapcsolat nincs, ugye?

-         Lehetetlen, Karen.

Már nem gunyoros, kimondottan gúnyos mosoly jelent meg a szőke nő arcán.

-         Ki az, aki egyszerre ellenőrizheti az összeset?

Folytatása következik.