Kétszázhuszonkilencedik rész

A kísérői megkerülték vele a hosszú, romos udvart, emiatt még percekig jól láthatta a két szerencsétlen férfit.

Valami mélyen a tudatában riadót fújt.

Valami itt nem természetes, valami nagyon nem stimmel. De mi?

Lázasan járt az agya. Még mindig látta a két kikötött férfit, mintha éppen olyan útvonalon vezették volna, hogy minél tovább tanúja lehessen a kínlódásuknak.

Miért művelik ezt? Mi értelme?

Őt hagyták aludni. A férfiakat ellenben nem. A boldogtalan Eastmant agyonlőtték, elmondhatatlanul brutálisan, voltaképpen kitáraztak rajta. Aztán a holttestét ott felejtették az udvaron. Vagy inkább szándékosan hagyták ott, hogy láthassa, amikor átvezetik az udvaron. Eastman teste tömérdek lövedéket kapott, de mintha kifejezetten ügyeltek volna arra, hogy az arca felismerhető maradjon.

A kísérői meg sem próbálták másfelé vinni, sőt mintha eleve ilyen céllal rángatták volna. Az egyikük még át is lépett Eastman hulláján. Mintha éppen arra törekedtek volna, hogy ő lássa.

Most meg a két fiú! Kínozzák őket, de mintha most is arra törekednének, hogy ő lássa a szenvedésüket. Egyszerűen keresztülvezethették volna az udvaron, de inkább jókora kerülőt tesznek, minél tovább, és minél több irányból láthassa a két kikötött férfit.

Mire való ez a színpadiasság?

Őt csak akkor rángatták elő, amikor minden készen állt. Eastmant megölték, itt hagyták heverni. Edet és Helmutot kikötötték, és megvárták, hogy kellőképpen elcsigázott, szenvedő benyomást keltsenek.

Átlátszó gonoszság csapnivaló rendezővel.

Ki ő? Mit akarnak tőle? Könnyedén megölhették volna, miért nem tették?

Az udvarról poros, pókhálós folyosóra jutottak. A vakolat hullott, a mennyezet repedezett. A sarkokban hatalmas pókhálók. A szőke nő arra gondolt, hogy sehol egyetlen pók. Talán a kényszeres déja vu szőtte a rengeteg hálót.

A szőke nő gondolkodott. Hányadszor is van fogságban?

Ahová belökték, leginkább elhanyagolt tanteremre hajazott. Az ajtónál fegyveresek, a terem mélyén piszkos zöld terítővel letakart hosszú asztal, gyaníthatóan iskolapadokból összehordva.

Az asztal mögött hét fontoskodó tekintetű férfi rangjelzés nélküli katonazubbonyban. Egy sem volt frissen boreotválva, állukon vagy roppant szakálltömkeleg vagy borosta éktelenkedett.

Fejükön annyiféle katonasapka, ahányan voltak.

Karen végtelenül nevetségesnek találta ezt a gyülekezetet.  Csupa rossz Che Guevara-utánzat.

Vékony, szemüveges fiatalember emelkedett fel.

-         Karen Bozchana Kadlecikova vádlott! – harsogta rekedten. – a Forradalmi Törvényszék előtt áll!

A szőke nő akaratlanul is elmosolyodott.

Méghogy Forradalmi Törvényszék, gondolta Karen. Hatalmas blöff

Folytatása következik.