KÉTSZÁZTIZENNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Mindkét férfi a szőke nőre bámult. Sőt a fogoly is. Most mit tegyen?

Akadozva vette a levegőt.

-         Admirális a hajónak! részletes vizsgálatot kérek az objektum eltűnésének minden körülményéről a lehető leggyorsabban! Utána minél részletesebb jelentést!

„Hajó az admirálisnak! Vettem és megértettem a parancsot!”

 Feszült csend telepedett közéjük. Helmut tompán hallgatott, Ed Philips kétségbeesetten bámulta a kamra hűlt helyét.

Karen Bozchana Kadlecikova sajnálta a férfit. Megtalálta, utána azonnal el is veszítette az édesapját. A hibernált állapotban lévő, tökéletesen kiszolgáltatott édesapját. Mit mondhatna a vigasztalására.

Eastman feltűnően sápadt volt. Ahogy a szőke nő jobban megnézte magának, rájött, hogy a fogoly – reszket.

Mi baja lehet? Talán tud valamit?

-         Beszéljen! – rivallt a fogolyra Karen.

-         Nincs mit mondanom – szepegte alig hallhatóan a férfi.

-         Dehogynem! – ordított Karen. – Nagyon is van! miért reszket?

A férfi összeszorította a száját.

-         Halljuk! – ordított a fogolyra Helmut is.

-         Beszéljen, ha kedves az élete! – mondta fojtott hangon Ed Philips.

A fogoly még mindig reszketett.

-         Halljam! – kapta el a gallérját Helmut.

-         Hát nem értik? – sírta a férfi. – Halott ember vagyok!

Karen és Ed Philips egymásra néztek. Helmut a fejét csóválgatta.

-         Halott ember? Miért? – kérdezte Karen.

-         Hát nem értik?

-         Hallani akarjuk!

A férfi szipogott egy sort.

-         Pedig teljesen világos – nyögte akadozva. – Megpróbáltam megakadályozni az ébredést.

-         Pontatlan – szólt közbe élesen kíméletlen hangon a szőke nő. – Maga nem az ébredést akarta akadályozni, meg akarta gyilkolni az ébredőket.

A fogoly az ajkába harapott.

-         Bocsásson meg, admirális asszony!

-         Halljam, miért halott ember?

-         Mert a két kezemmel dolgoztam. Az egyik vezeték meg is sebzett. Nézzék! – feltűrte a mandzsettáját, és megmutatott egy apró sebhelyet. – Véreztem. Megvan nekik a DNS-em. akárkik is, soha többé nem rejtőzhetek előlük el, mert pillanatok alatt könnyedén azonosítanak. Végem van!

Karen vállat vont.

-         Nem mondták magának, hogy felelős a tetteiért? – kérdezte dühösen Helmut.

A fogoly nem felelt.

-         Ebben azért lehet valami – dörmögte Ed Philips. – Lehet, hogy valóban azonosították.

Valami szöget ütött Karen fejében.

-         Miért csak most vitték el a hibernációs kamrát, ha módjuk van erre? Miért vártak ennyi ideig? Ráadásul mi megakadályoztuk a hibernáltak megölését, ezért közben a beavatkozás okafogyottá vált. Akkor mégis, miért?

Mind a két férfi Karenre nézett.

-         Talán ennyi a reakcióidejük, admirális asszony – találgatott a fogoly.

-         A reakcióidejük?

-         Igen. Ki tudja, milyen tulajdonságai vannak a digitális téridőnek. Sem térben, sem időben nincs szinkronban velünk! Lehet, hogy ez a késlekedés törvényszerű.

Ed és Karen egymásra néztek.

-         Nem hinném – mondta Helmut.

-         Végül is – vont vállat Ed Philips. – a dolog nem lehetetlen. Fogalmunk sincs róla, hogy ténylegesen miféle módon működik a Digitális Téridő.

Nagyot reccsent a vezérlőpult. Karen oda kapta a fejét.

„Hajó az admirálisnak! A vizsgálat eredménytelen. Semmit sem tudunk az eltűnésről. Az egyik másodpercben a hibernációk kamra teljes egészében itt volt, a következő pillanatban pedig teljes egészében eltűnt. A becslések szerint az eltűnés nulla egész két ezred másodperc alatt ment végbe.”

-         Értem – felelte Karen sápadtan.

Mindhárom férfi hallgatott.

Karen szótlanul a vezérlőpulthoz lépett ahol néhány perce a poharát felejtette. Ivott, és szórakozottan a panorámaképernyőre nézett. Már nem a csatahajó belseje látszott, hanem szokás szerint a környező csillagos ég.

Azaz…

Karen szeme tágra nyílt. Mi nem stimmel itt?

Kapkodva-dadogva igyekezett magára vonni a többiek figyelmét:

-         Gyertek! – makogta. – Gyertek ide! Azonnal! Nézzétek!

A többiek ugrottak. Utána csak bámultak döbbenten.

Egyetlen csillag sem volt az egész hatalmas képernyőn. Ed Philips jött rá:

-         A Digitális Téridő foglyai vagyunk!

Folytatása következik.