SZÁZNYOLCVANNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen torka összeszorult, úgy érezte, nem kap levegőt. Mintha valami láthatatlan kéz ki akarná tépni helyéből a mellkasát. Sápadtan roskadt le az egyik székbe.

Ed Philips határozatlanul ácsorgott.

-         Van még valaki a hajón? – nyögte.

Felesleges kérdés volt, nem is kapott rá választ.

Helmut Schellenberg ellenben összeszorított foggal ült a vezérlőhöz, és elkeseredett elszántsággal kezdte pásztázni a csatahajó közlekedési útjait, vaskos, tömör válaszfalai. Ide-oda villogtak a képek, Helmut dühös képpel figyelt.

A szőke nő úgy hevert a székén, mint valami rongybaba.

Helmut Schellenberg tekintete előtt vadul cikáztak a csatahajó roppant testének közlekedési útjai, folyosói, csarnokai, munkahelyei, harcálláspontjai és körletei. A masszív válaszfalak.

Egy perccel később Ed Philips a vezérlőhöz lépett, félretolta onnan a társát, és maga ült a képernyőkhöz. Két monitoron is behozta a csatahajó járatainak térképét, az egyiken a teljes áttekintést, a másikon követő üzemmódra váltott, és infravörösre kapcsolt.

Erre Karen is felállt, és csatlakozott Philipshez.

Infravörösben figyelték a Rodney városnyi méretű belső terének közlekedési útjait, folyosóit, csarnokait, munkahelyeit, harcálláspontjait és körleteit. Kiéhezve lesték, hol bukkan fel a roppant sötétségben az egyetlen apró, piros fénypont. A vaskos válaszfalak némán és komoran sötétlettek a háttérben.

Helmut a hátuk mögött állt, és feszülten figyelt.

Egyetlen szó sem esett.

Maradt az egyöntetű, nyugtalanító sötétség. Látszólag semmi élet sem volt a csatahajó gigászi belsejében.

Hogy’ lehet ez?

Karen nagyot sóhajtott.

-         Admirális a hajónak! Tartózkodhat-e valaki a csatahajón a tudomásunk nélkül?

Már amint feltette, érezte, hogy a kérdés felesleges. Nem bánta. Valamit tenni kellett, és teljesen tanácstalan volt.

„Hajó az admirálisnak. Negatív. Emberi lény ott nem tartózkodik, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.

Karen a homlokát ráncolta. Időközben Ed Philips levette az infravöröst, és tehetetlenül hátradőlt a fotelben. Karen elnézte a csatahajó útjait és a tömör válaszfalakat.

-         Admirális a hajónak! létezhetnek-e ott általunk nem ismert búvóhelyek?

„Hajó az admirálisnak. Negatív. Ismerjük a csatahajó minden zegét-zugát, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.

Karen a fejét rázta. Valami nem stimmel. Annak az embernek, aki kiadta az utasítást, valahol lennie kell. Valahol mégiscsak létezhet olyan búvóhely, amiről nem tudnak.

Egyre a csatahajót nézte. Széles közlekedési utak. Szűkebb folyosók. Szállások, körletek, harcálláspontok, műhelyek, válaszfalak. Valahol lennie kell.

Valahol lennie kell!

Karen próbált egyenletesen, mélyen lélegezni, hogy el ne hatalmasodjon rajta a pánik. Valaki van a csatahajó fedélzetén, ellenségesen viselkedik, és ők képtelenek rátalálni. Miféle csapdába lépett megint, és milyen veszély fenyegeti?

Látszólag ő az admirális, a helyzet ura. Mit kellene tennie? Mi ez a kelepce?

Elnézte a két férfit. Feldúlt, kétségbeesett tekintetek. Csak ki ne ütközzön valamelyiken az elmebaj, arra most nincs idő.

-         Esetleg valamiféle védőöltözet? – morfondírozott Ed Philips. – Olyan, amiben még infravörösben sem látszik?

-         Bizonyára magára öltött egy fagyasztót – felelte neki gúnyosan a szőke nő.

-         És ha nem ember? – kiáltott fel eszelős tekintettel Helmut. – Ha valami idegen szervezet, aminek a teste nem fejleszt hőt, és az infravörösben nem látszik?

Karen elgyötört arccal pillantott a vezérlőre. A felvetés annyira ostoba volt, hogy mindenképpen foglalkozni kellett vele.

-         Admirális a hajónak! Hallottad a kérdéseket?

Miközben a könnyűcirkáló válaszára várt, Karen újra a csatahajó belsejét nézegette. Széles közlekedési utak. Szűk folyosók. Szállások. Körletek. Harcálláspontok. Műhelyek. Válaszfalak.

Hol lehet?

„Hajó az admirálisnak. Negatív, Karen Bozchana Kadlecikova admirális. Oxigénre az élő szervezetnek szüksége van, és oxigénfogyasztás nem történik, a legkisebb mértékben sem, állandóan ellenőrizzük. Ha az oxigén nem az élethez szükséges elem, akkor halálos méregnek kell lennie. Ami pedig a védőruhát illeti, nem tudok olyanról, ami az infravörös felderítés ellen hatékony védelmet nyújtana. Ha viszont elméletben lehetségesnek tartjuk ilyen felszerelés létezését, a viselője akkor sem lehet abszolút mozdulatlan, és a csatahajó egészét behálózó több ezer, igen érzékeny mozgásérzékelő már jelezte volna. A mozgásérzékelők rendszere azonban kifogástalanul működik, senki és semmi nem iktatott ki közülük egyetlen egyet sem. Nem történik azonban mozgás, még annyi sem, amennyi egy kis méretű rovarnak egy apróbb szárnycsapáshoz szükséges, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”

-         Akkor esetleg kísértet! – vetette oda akasztófahumorral Ed Philips.

Karen nem felelt, a csatahajót vizsgálgatta. Széles közlekedési utak. Szűk folyosók. Szállások. Körletek. Harcálláspontok. Műhelyek. Válaszfalak.

-         Igen, egy szellem – ismételte Ed. – Valami csirkefogó szelleme.

Karen Boczhana Kadlecikova lassú, tétova mozdulattal felemelte a kezét, és a homlokára tette. Nem csapott rá, csak a homlokára illesztette a tenyerét.

-         Hát persze…- mondta tétován.

Ed Philips meglepődve nézett rá. Helmut lecsapott.

-         Mi az, hogy persze?

-         Csak ott lehet!

-         Ott? Hol?

-         A válaszfalak belsejében!

A két férfi tátott szájjal nézett rá.

Karen lassan bólintott. Akárki is adta az utasítást, valahol a csatahajó válaszfalainak belsejében tartózkodik.

 Folytatása következik.