SZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

-         Nagy korszak lehetett! – szólt közbe lelkesen Helmut.

Ed Philips elhúzta a száját.

-         Talán. Egészen biztosan az volt. Mi nem sokat értettünk belőle, csak kapkodtuk a fejünket összevissza. Teljesen másról szólt a világ, mint amire mi emlékeztünk, nem voltunk felkészülve ekkora változásokra.

Karen teletöltötte a poharát, ő pedig ivott. Hosszan, mohón.

-         Már javában folyt a Mars terraformálása. Ahogy mi megállapíthattuk, sokkal gyorsabb és hatékonyabb módszerekkel történt, mint amilyenekről mi tudtunk. De a Mars mellett a Naprendszernek sok más objektumán is elindult akkorra a terraformálás. Évekkel korábban megszületett a Marson az első ember. Teljesen más lett a világ. Elkeseredtünk, úgy éreztük, már nincs ránk szükség.

Egy pillanatra a gondolataiba mélyedt, aztán folytatta:

-         A földi társadalom is sokat változott. Igazából a számunkra még sokkal riasztóbb, érthetetlenebb lett. Egy egész esztendőnek kellett eltelnie, mire érteni kezdtük. Az volt a legborzasztóbb érzésünk, hogy tökéletesen elkéstünk, tehetetlenek vagyunk.

-         Miért?

-         A kirajzás lázában már senkit sem érdekelt Atlantisz. Bárhol próbálkoztunk, kiröhögtek.

-         Sok helyen próbálkoztatok?

-         Nem igazán. Csak tettünk néhány próbát.

-         Ezért éreztétek magatokat tehetetlennek?

-         Nem. Másért is.

-         Még miért?

-         Mert azt tapasztaltunk, hogy ami eleve egészségtelen volt, még inkább azzá lett, és teljesen elhatalmasodott. A nagy cégek kitörtek a világűrbe, és tökéletesen ellenőrizhetetlenné váltak. Birodalmakat alapítottak. Az ő érdekeik miatt egyre könnyebb lett kolóniákat létesíteni, és a gyarmatok rendszere egyre áttekinthetetlenebbé vált. A szépapám sokat panaszkodott emiatt.

-         A szépapád?

-         Itt elszakadtunk egymástól, mindenki egyedül, a maga módján próbált beilleszkedni ebbe a teljesen idegen világba. Apámmal fogtuk magunkat, és elmentünk a szépapámhoz. A családi történetekből tudtuk, hogy kiváló fantáziával megáldott, éles eszű és nagyon kedves ember. Nem hétköznapi, gyalogjáró ésszel nézte a világot, hátha hajlandó hitelt adni a szavainknak.

Karen csodálkozva nézett rá.

-         És?

-         Befogadott bennünket. Kiderült, hogy hasonló gondok gyötrik őt is, mint minket. Irigykedett arra a világra, amelyről meséltünk neki.

-         Irigykedett?

-         Nagyon. Azt mondta, amíg csak egy Föld van, és az egész emberiség be van oda zárva, minden könnyebb és jobb. Könnyebb, jobb és javíthatóbb. Most, hogy az emberek egyre nagyobb tömegei áradnak kifelé nemcsak a Földről, hanem a Naprendszerből is, az emberiség sorsa megpecsételődött. A társadalmi haladás folyamata lezárult.

Karen eltöprengett.

-         Nem túlságosan végletes megállapítás ez, Ed?

-         Nem hinném, Karen. Minden csak a pénz és az üzlet körül forog, a fejlődés szinte kizárólag a technológiára szűkült, minden más téren hanyatlás tapasztalható. Egy afféle „mindenki mindenkinek farkasa” világ keletkezett. Az államok gyámoltalanok, az állami lét illúzió, minden fontos dologban a magáncégek diktálnak, azok pedig erkölcstelenek és a céljaik is haszontalanok. A szépapám reménytelennek látta a helyzetet.

-         Mihez kezdtetek?

-         Gyakorlatilag a megfigyelő státuszában maradtunk csaknem két évig. Közben rengeteg új fogalmat kellett megtanulnunk.

-         Például?

-         Például azt, hogy bunkó. Természetesen ismertük a szót, tisztában voltunk vele, milyen fogalmat takar, most viszont megdöbbentünk azon, hogy a kormányzat és a média egészen nyíltan így hívja a lakosság túlnyomó többségét. Azon még jobban elképedtünk, amikor kiderült, hogy a bunkó néven számon tartott emberek ezen még csak fel sem háborodnak, tudomásul veszik, csaknem büszkék rá. Szinte kéjelegnek benne, dagonyáznak, mint disznó a mocsokban, hogy ők a bunkók. Az első ilyen élmény váratlanul ért, szóhoz se jutottam. Karen, ezek az emberek büszkék rá, hogy hülyék, hogy bunkók, hogy semmit se tudnak, semmi fontoshoz nem értenek.

Karen bólintott. Volt tapasztalata bőven.

Helmut Schellenberg a fejét csóválgatta.

-         Volt még néhány új fogalom – folytatta Ed Philips.

-         Mi még?

-         A nyomortévé. Hogy gigantikus médialáncok élnek abból, hogy a bunkók számára silány néznivalót biztosíthassanak. Hogy eszük ágában sincs fejleszteni a közönségüket, sőt inkább még tovább rombolják az ízlésüket. Azon meg még ennél is jobban meglepődtem, hogy ezeket a sivár csatornákat hatalmas állami és magán pénzekből tartják fenn. A magáncégek gyakorlatilag egyetlen állami funkciót sem támogatnak, ezen kívül. Mindenkinek érdeke, hogy a lakosság hülye legyen.

-         Igen – tette hozzá Karen. – hülye legyen, de ne lázadozzon.

Ed Philips arcán tehetetlenség tükröződött.

-         A szépapám azt mondta, a bunkók a végzet és a szabad akarat próbakövei. Ha az ember sorsát valamiféle végzet határozza meg, akkor a lakosság zöme törvényszerűen marad ilyen renyhe és tudatlan, mindenféle identitás nélküli massza, de ebben az esetben az emberiség évszázadai meg vannak számlálva. Előbb-utóbb a nagyra puffadt, rákos sejttenyészetként viselkedő emberi civilizáció összeomlik, az emberiség a kipusztulás szélére jut, hogy onnan újra nekirugaszkodva megpróbáljon új civilizációt építeni. Amikor beszámoltunk neki Atlantiszról, vállat vont, és közölte: mindig is tisztában volt vele, hogy a Földön nem mi vagyunk az első civilizáció, de most teleszemeteljük magunkkal a világmindenséget is.

Újra ivott.

-         Valóban reménytelennek tűnt, barátaim. A bunkók sokaságának ostoba beletörődése volt minden közt a legszörnyűségesebb. Nem is akartak semmit a nyomorúságos kereseten és a nyomortévéken kívül, és az sem mindig adatott meg nekik. Amikor volt néhány véres felkelés, a magáncégek segítettek az államoknak.

-         A magáncégek? – Karen ezen őszintén csodálkozott, ellentmondott a tapasztalatainak.

-         Igen, de sohasem komoly mértékben. A magántőke továbbra is csak élősködött a világ felett, de minden tőle függött. Létezésének nem volt semmi értelme. Megfékezésére nem mutatkozott lehetőség, mert a szó szoros értelmében a végtelenbe szökött. A parazita nagyvállalatok birodalma teljesen átláthatatlanná vált. Aztán megjelent a szociálterrorrizmus.

-         A szociálterrorizmus?

Helmut számára ez új fogalom volt.

-         Igen. Igazából ezt is a nagytőke szervezte.

Erre már Karen is felkapta a fejét.

-         A nagytőke?

-         Igen. Valami hülye nyikhaj milliomos lázított fel először néhány ezer bunkót a konkurencia ellen. Megszervezte és fel is fegyverezte őket. Aztán a társaság arra a szintre fejlődött, hogy már nem tudta uralni, sőt ő maga is célponttá vált. A szociálterrorista eszmék futótűzként terjedtek a bunkók közt, nagyvárosok sikátoraiban, lebujokban, börtönökben, többé nem lehetett útjukat állni. Állandóan új híveket szerzett, mert forradalminak tűnt. Pedig igazából nem képes semmi újat teremteni, csak rombol. Volt vele baja a szépapámnak elég.

-         Mivel foglalkozott a szépapád?

-         Biztonsági ügynöksége volt, több kormánynak is dolgozott. Előbb-utóbb nyolc-tíz állam védereje is az övé lett, egyszerűen megvásárolta őket. Hatalmas magánhadsereggel rendelkezett, élenjáró haditechnikával, húszezer járművel, négyezer repülőgéppel és helikopterrel. A többségük önműködő volt. A kormányok rendelkezésére bocsátotta ezt az erőt, főleg a szociálterroristák ellen. Néha egy-egy ostoba afrikai helyi háborúba is beszállt, egyre több hadsereget kaparintott meg. Versenyben volt a legnagyobbakért. A hadseregek privatizálásának korában a szépapám igazi condottiere volt, áruba bocsátotta a csapatait. Az üzlet titkos volt, csak kevesen sejtették, hogy a szépapám szerény kis tóparti házában a Föld egyik legnagyobb katonai hatalmassága lakik.

-         Vele dolgoztatok?

-         Igen. Apámból generális lett. Kisebb helyi háborúban vezérelt csapatokat, hírnevet szerzett, aztán ő lett az ügyeletes hadvezér.

-         És te?

-         Ügynökként dolgoztam. Először igazából kimutatásokat készítettem, híreket értékeltem, mert a szépapám úgy gondolta, az én független szemléletem sokat segíthet neki.

-         És segítettél.

-         Sokat. Szerénytelenség nélkül mondhatom. Szépapám megbízásából számos gyarmatot bejártam, fegyverrel kereskedtem, és az ütőképesebb csapatokat feltűnés nélkül bekapcsoltam a szépapám katonai hálózatába. Hadseregeket, de milíciákat is. Szépapám örült, megfizetett. De a legnagyobb eredményt azzal értem el, hogy megszereztem a számára a Föld készülő űrflottája feletti ellenőrzést, nem volt olcsó, de az öreg nagyon örült neki. miénk lett az összes tervezőgép, gyár, kivitelező és beszállító üzem. Ráadásul: ezt még a vezető emberek sem tudták, mert strómanokon keresztül kaparintottuk meg. A szépapám ekkor helyettesévé léptetett elő.

-         A helyettese lettél?

-         Sohasem vettem át a pozíciót.

-         Miért nem?

-         Kitört a Nagy Lázadás.

 Folytatása következik.