SZÁZHETVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő nagyot nézett.

-         Hibernáltattátok magatokat? Létezett már abban akkoriban hibernáció?

-         Létezett – és mégsem létezett.

Karen a fejét csóválta, Helmut azonban nem állta meg kérdés nélkül.

-         Mi az, hogy létezett, és mégsem létezett?

-         A technológia elveit kipróbálták, a használhatóságát állatkísérletekkel bizonyították, de soha senki sem próbálta még ki emberen.

-         Hogy jutottatok hozzá? – kérdezte Karen.

-         Önként jelentkeztünk.

Karen Bozchana Kadlecikova rosszallóan elmosolyodott.

-         Önként? – ágált Helmut Schellenberg. – Hol a csudában jelentkezhettetek önként?

-         Még választhattunk is.

-         Mi van?

-         Több helyen is folytak hibernációs kísérletek. Jelentkeztünk azzal, hogy legalább visszajuthatunk a jövőbe, ahonnan jöttünk, és ahová tartozunk. Akkor már mindenki tudta, hogy valóban időutasok vagyunk. Lelkesen ünnepelt bennünket a világ¸ legalábbis az a fele, amelyik éppen nem zavargott. Nyilatkozatokat adtunk; vagy visszakerülünk az időotthonunkba, vagy feláldozzuk magunkat a tudomány oltárán.

Karen a homlokát ráncolta.

-         Nem mondtátok meg nekik, hogy nincs visszatérés abba az időbe, ahonnan jöttetek?

-         Nem mondhattuk meg, Karen. Akkor tökéletesen elszigetelődtünk volna. Inkább azon töprengtünk, melyik tudományos központot válasszuk.

-         Hová mentetek végül?

-         Japán akkor nekünk túlságosan messze volt, ahogy Amerika is. Az európaiakban nem volt nagy a bizodalmunk. Választhattunk az olaszok, a franciák és a svédek között. A jövőben szerzett tapasztalataink alapján arra szavaztunk, hogy a svédeknél a társadalom masszívabb, stabilabb, a zavargások esélye csekély. Arról nem is beszélve, hogy a hideg éghajlat miatt meghibásodás esetén is sokkal több esélyünk van életben maradni, mint másutt. Svédországba mentünk.

-         Sikerült?

-         Igen. Huszonöt esztendőt töltöttünk lefagyasztott állapotban.

-         Miért éppen annyit?

-         Egy teljes évszázadot akartunk átaludni, de nem engedték.

-         Nem engedték?

-         Amikor a tartályokban helyet foglaltunk, fagyasztás előtt egy kis ünnepséget rendeztek a számunkra. Az elnöklő Karlsson professzor mellett ott láthattuk az egyik fiatal tanársegédet, Axel Björnborgot is. Harminc év körüli sűrű hajú, magas fickó volt, folyton a professzor körül lábatlankodott, mint valami túlbuzgó stréber. Nem kedveltük, és nem bíztunk benne. Huszonöt esztendő múlva ő keltett fel bennünket, mint tokás és totyakos tanszékvezető professzor. Nagyképű tónusban közölte, hogy ki kell pattannunk a tartályokból, mert a kutatóintézet és az egyetem költségvetése többé nem teszi lehetővé, hogy minket fagyasszanak. Ha nem kelünk fel, hamarosan megsemmisítik a tartályokat, akár velünk együtt is, ő figyelmeztetett bennünket.

-         Micsoda bitang!

Ed Philips kortyolt az italából.

-         Mihez kezdtetek?

-         Azt a felébredést sohasem felejtem el. Mint amikor nagyon mély álomból tértek magatokhoz. Egyrészt érzitek, hogy tetemes időt töltöttetek az ágyban, másrészt úgy tűnik, mintha csak pár perce hunytátok volna le a szemeteket. Én magam akkor tértem magamhoz, amikor megértettem, hogy az előttem hangoskodó professzor ugyanaz a fontoskodó, stréber tökfej, aki az előbb itt állt az ágyam mellett Karlsson professzor társaságában. Annyi idő telt el, hogy az ellenszenves ifjú nyomulógépből közben még ellenszenvesebb dagadt tanszékvezető lett. Lényegében kiszedtek a tartályokból, és kirúgtak bennünket a kutatóintézetből. Még az egykori személyes holmijainkat is csak hellyel-közzel kaptuk vissza.

-         Mi történt utána?

-         Ődöngtünk egy teljesen idegen világban. Nem értettünk semmit. Az első pillanatban elveszettnek éreztük magunkat. Volt azonban a helyzetnek egy nagy előnye is.

-         Előnye? Miféle előnye?

-         Most először végre ugyanabban a téridőben voltunk, ahonnan elindultunk. Ezt nagy dolognak éreztük. Az is volt.

Karen a fejét csóválta:

-         Semmit sem értettetek, Ed? Hiszen ti már járattok abban a korszakban, amikor visszafelé mentetek az időben, vagy nem?

Maga is tudta a választ, de meg akart bizonyosodni.

Ed Philips határozottan megrázta a fejét:

-         Nem, Karen. Semmi sem volt azonos, csak az idő. Helyesebben az időszámítás. Ugyanabban az évben jártunk, ahol már voltunk, de a két világ alig hasonlított egymáshoz. Hiába voltak zömmel ugyanazok az emberek benne. Egészen más Földre érkeztünk.

-         Mi volt más benne?

-         Megkezdődött az emberiség kirajzása a világűrbe.

 Folytatása következik.