SZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut tágra meresztett szemmel bámult a másik férfira.

-         Sérülékeny? – nyögte. – Sérülékeny a globális civilizáció?

-         Nagyon sérülékeny, Helmut. Nem is gondolnánk, mennyire az.

A szőke nő bólintott. Már hogyne volna sérülékeny? Ő maga nagyon is sérülékenynek tartotta. Csaknem silánynak.

-         De miért? – kérdezte Helmut Schellenberg.

-         Mert nincs talapzata. Nincs alapja.

-         Alapja? Talapzata?

-         Semmit sem tudunk, ami függetlenné tenne bennünket a civilizációnktól, Helmut. Nem vagyunk képesek túlélni a megrokkanását.

-         Túlélni? Hát mire nem vagyunk képesek?

-         Semmire, Helmut!

Ed Philips nagyot kortyolt az italából, mély lélegzetet vett, és fennhangon folytatta:

-         Sejtelmünk sincs, mennyi mindent nem tudunk, amire szükségünk lenne. Nem vagyunk képesek a csillagok alapján tájékozódni, igazából nem is ismerjük a csillagképeket. Évezredeken keresztül elképzelhetetlen volt, hogy az emberek ne ismerjék őket, mára meg szinte alig van olyan, aki tájékozódni tud a segítségükkel. Pedig a legfontosabb dolgok egyike volna. Közben persze sok haszontalan tudás van a fejünkben, de ehhez nem is konyítunk.

Karen Bozchana Kadlecikova komoran bólintott. A hideg futkosott a hátán.

Ed Philips könyörtelenül folytatta:

-         Nem értünk a mezőgazdaság legalapvetőbb fortélyaihoz sem. Képtelenek vagyunk megtermelni az élelmünket. De gyűjtögetőként sem élhetnénk meg, mert nem tudunk magunknak élelmet találni a természetben.

Karen erre is bólintott. Néha neki magának is voltak ehhez hasonló gondolatai.

-         Nem vagyunk képesek hajlékot készíteni magunknak. Nem tudunk egyszerű segédeszközöket eszkábálni, ruhát készíteni, haszonállatokat gondozni. Az emberiség zöme mindezen feladatokra alkalmatlan.

Helmut elképedten bámult.

-         De miért is kellene? – kérdezte. – Miért is kellene értenünk ezekhez? Más világot élünk! Egészen más világot!

Tágra nyílt szemmel nézte Ed Philipset, mint aki hisz is, nem is abban, amit mondott. Az arcán gyöngyözött a veríték.

Karen megszánta. Végül is, nagy lélektani trauma, ha az ember számára megkérdőjeleződik a megszokott hétköznapi világ.

Ed Philips nem szánakozott. Folytatta:

-         Az Elődök Dokumentumai olyan időkről meséltek, amikor mindez kiderült. A civilizáció összeomlása után milliószámra haltak meg az emberek pusztán azért, mert képtelenek voltak a túlélésre.

-         Az előbb említettek miatt?

-         Igen, – felelte Ed. – de nemcsak emiatt bizonyultak képtelennek a túlélésre. Erkölcsi okokból is.

Ezen még a szőke nő is csodálkozott.

-         Erkölcsi okokból?

Ahogy kiszaladt a száján, már maga is értette.

-         Mert ezerszámra ismétlődött egy rossz, embertelen, erkölcstelen, túlélésre alkalmatlan sztereotípia: mások kihasználása, kényszerítése, kizsákmányolása, másokon való élősködés. Ezek voltaképpen nem mások, mint a jelenlegi társadalomban működő hatalmi és piaci magatartásminták a maguk csupasz valóságában. A működő globális társadalomban ezek ezer és ezer áttétel mögé rejtőzve álarcot viselnek, de az összeomláskor lelepleződnek, és kiderül róluk, hogy teljességgel alkalmatlanok az emberiség fenntartására.

Karen elhúzta a száját. Hatalom és piac. Mennyi téveszme, mennyi reklám, mennyi propaganda, mennyi magasztalás. Talán a kisember is tisztában van vele, hogy a hatalomhoz és a piachoz kötődő magatartás embertelen és önfelszámoló. Vagy mégsem?

-         A másik óriási probléma: a fiatalok tömegei, akiknek a legtöbb munka jutna, nemcsak együttműködésre és önfeláldozásra képtelenek, hanem gyakorlatilag bármilyen értelmes tevékenységre is alkalmatlanok, a megszokott herkentyűik elvesztése miatt meg úgyszólván életképtelenek.

Karen összerándult az iszonyattól.

Ed Philips nem kegyelmezett:

-         A globális társadalom harminc év alatt jóvátehetetlenül megsemmisül, ötven év elteltével pedig mítosszá válik.

Folytatása következik.